Új mindenes gyűjtemény 1. 1980

B. Kovács István : Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez

A Világ Fája Vót, hol nem vót, hetedhét ország ellen, az Óperencián túl, még a tengeren is túl, vót egy roppantott város. Ezt a roppantott várost vezette egy fenséges király, olyan, hogy bő Magyarországon párja nem vót. No itt, igaz-e, ez a király a nagy boldogságba, nagy vagyonba, mindenbe ott élt. Meg vót neki egy kisjánya, olyan, hogy a bő Magyarországon párja nem vót. No itt, igaz-e, mikor a király éldegét — mind a szokásmondás —, élt a városba egy szegény. Olyan szegény vót, hogy annak meg a szegénységibe nem vót a bő Magyarországon párja. A szegény cigány keservesen éldegét az ország szélin az erdő alatt. No itt, igaz-e, ahogy a királynak mevvót a nagy boldogsága, a nagy vagyonság, egy reggel ébrednek fel, egy istentelen nagy Világ Fája a kastély előtt. Olyan, hogy a király azt se tudta reggel me délbe se, hogy hány óra van. Az egész kastélyába olyan sötétség vót, hogy az egész kastélyát eltakarta a fa. A király, igaz-e, felébredt, mindenki szaladgát, hogy mi ez az isteni csoda, de nem tudtak semerre se fordúnyi. Éccaka-nappal égtek a fáklyák meg a lámpák meg a gyertyák a kastélyába. No itt, igaz-e, a király fordút az egyik ódalra is, a másikra is, de bizony tudósítást nem kapott sehonnan se. Mi ez az isteni csoda, hogy ez az istentelen nagy fa itt van? Kikürtöltette a széles világba, hogy aki ennek a fának a titkáró tud, azonnal jelentkezzen, gazdagon me lesz jutalmazva! Bizony letelt, Pistukám, hét esztendő, de a fa felő senki se gyön jelentkeznyi, hogy tudnak-e a fa felő valami hírt mondanyi. No itt, igaz-e, a jány a tizennyolcagyik esztendejébe vót. A király kihirdette, hogy a legbecsesebb kincsét annak adja feleségű, aki a fát a kastélya elő el tudja tüntetnyi. No, Pistukám! Gyöttek má kilső országokbó vitézek, olyanok, tátos lovakkal, féltátos lovakkal. Felugratott az a tátos ló, de ahogy ő ugrott a fa felé, hogy maj mennézi a tetejit, a fa úgy nyúllott fel. No itt, igaz-e, a város végin a szegény cigánygyerek is nyődögélt. Hát annak mi vót a mesterségi, igaz-e, mind a disznyóval vót. Hát vótak ők hárman, ő vót a legkisebb, aki a disznyóval járt. Azt mondja neki az apja: — Édes-kedvesem — azt mondja —, ne hajcsal má te ki mindé! Mindé te jársz ki, a két nagyobbik bátyád meg sohase megyen ki. — Édes, kedves apám, nézze meg! Híjjába kőtyi őket! Valakinek meg ki kell hajtanyi! Akkor mibő élőnk meg? Meghalónk éhen. Hát a legkisebb gyerek tizenhárom éves vót, a rossz kabátot a vállára hajintotta, egy darab kenyeret a kabátba csavart, beletette a zsebébe, és hajtotta ki a disznyót. No itt, igaz-e, neki mevvót a rét közepin egy fa jelölve, ahol minden délbe letelepedett a gyerek. Eccer csak a gyerek, igaz-e, elkeseredett. „Nézd má, drága Jézuskám, úgy kell nekem az egész életemet leélnyi, a két nagyobbik bátyám se segít rajtam. Mi lesz az én életem sorsa?" A gyerek elkeseredett, elkezdte a rívást. Leborút a fának a tövéhe, ott rítt. Ahogy a gyerek ott zokog a fa alatt, eccer csak egy madár megszólal a fáró, a fának a tetejibő: — Hallod, hallod, Szegény János, mié sírsz olyan szívesen? Mer én má a fa tetejin vagyok ezer esztendeji, de még így — azt mondja — sírnyi senkit se hallottam. — Hallod, hallod, édes madaram, képzeld el az egész életem sorsát! Apám 147