Új mindenes gyűjtemény 1. 1980

B. Kovács István : Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez

Mesemondónk kétségkívül egyike a legjobb stílusú mesélőknek. Meséiben szinte nyoma sincs annak a fajta pongyolaságnak, amit sok mesemondó anyagában az „azt mondja", „no, osztán" szinte mértéktelen elburjánzása jelent. Párbeszéd és leíró rész között egészséges egyensúly van. Némi aránytalanságot az utóbbi javára érezni ugyan egy-két meséje bevezető részében, ahol a jövendő hős nyomorúságos körülményeit ecseteli. Erről Dégh Linda, a magyar mesekutatás egyik kiváló szakembere a következőket írja: „Különösen változatos formákkal találkozunk a magyar mesék kiindulópontjánál, amikor a mesemondó az egykori falusi nyomor élménye alapján festi meg a mesehős, a szegény parasztgyerek útnak indulását. Egyes mesemondók valósággal remekelnek e rész aprólékos ábrázolásában, valósággal lélektani alapokat adnak az elkövetkezendőknek, valósággal hihetővé teszik a hihetetlent. Mennél naturalisztikusabb a mese első epizódja, annál jobban kiemeli a feltörekvő mesehős karrierjét."

2

3 Feltétlen érdekes és további vizsgálódásokra érdemes probléma mesemondónk mindennapi és mesei nyelvhasználata. Mint ég és föld, úgy elválik a kettő, bár néha-néha egy-egy szólás formájában a köznapi nyelvben is felvillan valami a mesemondó szép nyelvezetéből. („Olyan az csak, mind a vízen a bugyborík!") Egy-egy meséjében néhány szlovák szó is előfordul (žeriav, cestár stb.), mindenekelőtt olyan szavak esetében, amelyek foglalkozásából eredően ezen a nyelven rögződtek meg benne. (Talajvízelvezető munkát végző vállalatnál dolgozik.) Meg kell jegyezni azt is, hogy az itt közreadott mese nem azonos a gyűjtő által hallott mesével. A puszta szöveg nem képes visszaadni a mesélés hangulatát. A mese egyszeri, megismételhetetlen, soha máskor ugyanúgy el nem hangzik. Ezért nem úgy kell ezt a mesét tekinteni, mint az „Égig érő fa" című mesetípusnak a gömöri variánsát, hanem mint e típusnak egy gömöri változatát. A szövegben helyenként logikai következetlenségek is előfordulnak. Ezek megléte esetenként sok tényezőre vezethető vissza, de legtöbbször abból adódnak, hogy a hallgatóság nem a logikai következetességet kéri mindenáron számon, hanem hogy szórakoztató legyen, és lekösse a figyelmét. így az apróbb, a történet egészének értelmét nem veszélyeztető logikai ficamok elvesznek az előadás sodró lendületében, és a hallgatóságot nem zavarják meg. Durvább tévedések esetén a hallgatóság egy-egy tagja közbeszól és kijavítja. Néha a bukfencet az előadó tudatosan is alkalmazza, hogy így ellenőrizze, mennyire figyelnek hallgatói. Mesemondói tehetségét a hallgatóság is honorálja, jól látható ez egy-egy közbeszóláson. „Jó tucc hazudnyi, b .. d meg!" Az írásban felvetett további három problémával nem szándékozom részletesen foglalkozni. Egykori hősepikánk nyomaira már az előbbiekben vázlatszerűen kitértem, most még néhány szót szeretnék szentelni a cigány mese — magyar mese kérdéskörének, valamint az esetleg hipotetikusan felvethető palóc mesekincs (palócság mesekincse)

2

4 kérdésének. Sokat vitatott kérdése újabban a magyar népmesekutatásnak a magyar anyanyelvű cigányság körében gyűjtött magyar nyelvű mesék etnikai-folklorisztikai hovatartozásának problémája. Mennyiben tekinthetők ezek a mesék magyarnak, miben tér el a nem cigányok ajkán élő magyar mesekincstől? Tudnunk kell, hogy a cigányságnak nincs saját mesekincse, minden esetben a környező nép meséit veszik át. A cigány mesék sajátos vonásai nem a tartalomban, hanem a stílusban, a mesemondó és hallgatósága erkölcsi felfogásában keresendők. Ugyanakkor számot kell vetni azzal is, hogy a cigányság körében élő mesék gyakorta csupán a magyar mesehagyomány egy 145