Új mindenes gyűjtemény 1. 1980

B. Kovács István : Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez

legendamesék is, csakúgy, mint ponyvatörténetek vagy Mátyás-mondák, de az első a domináns. Mesemondónk kifejezett kérése volt, hogy neve ne szerepeljen nyilvánosan, ezért személyével kapcsolatosan a legszükségesebb tudnivalók ismertetésére szorítkozom. Viszonylag fiatal ember, aki harmincas éveinek közepén jár. A legjelesebb magyar mesemondók között bizonnyal egyike a legfiatalabbaknak. Cigány származású, magyar anyanyelvű, a magyaron kívül jól beszéli a szlovákot is, cigányul pár szót tud. Rimaszécsen él; családja a Vály-völgyből, Kálosáról származik, de ő már Rimaszécsen született. Nem csupán ő tud Rimaszécsen mesélni, többen is vannak, ami elsősorban annak a következménye, hogy még a közelmúltban is élő szokás volt a mesélés. A mesélés alkalmai — megegyezően a magyar nyelvterület más részein tapasztaltakkal — nem voltak szigorúan kötöttek. Elhangozhatott a mese a legkülönbözőbb közösségi jellegű összejövetelek, munkaalkalmak során is. így pl. volt olyan eset is, hogy elöntötte a mesemondó pincéjét a víz. A segítségül hívott suhancokat megkérdezte, hogy mivel fizessen, pénzzel vagy mesével. Az utóbbit kérték, így, míg ők dolgoztak, ő mesével szórakoztatta őket. Archaikus szokás a virrasztóban való mesélés, ahol csak férfiak lehettek jelen. A mesehallgató közösségben nem illett elaludni, ez összefüggésben van azzal, hogy a mesemondó pszichikailag teljesen beleéli magát a mesébe, idegileg annyira felzaklatott, hogy utána már nem tud aludni; ezért aztán nem nézi jó szemmel, ha valaki szunnyadozik. Hallgassuk csak, ő maga hogy vélekedett erről: „Nálónk még valamikor aludnyi se lehetett. Nálónk nem úgy vót. Mikor má látta, hogy valamelyik a sarokba szunnyad, akkor má olyat dörgött, hogy felugrott. Mé nálónk vótak olyan komolyabb mesés emberek, hogyha látták, hogy alszik, má kihajtották. Mer, igaz-e, van, aki bírta, amegyig bírta, oszt elaludt. Ha látták, hogy elalszik, kihajtották. »Fogd fel magad, oszt eriggy haza!«" Nem szívesen mesélt leány, illetve nő jelenlétében, ezt világosan tudtára is adta az illetőnek. Egyszer-egyszer azonban előfordult, és ilyenkor meséjét érezhetően átstilizálta. Utalni lehetne itt Kovács Ágnes kalotaszegi vizsgálataira, ahol hasonló jelenséget állapított meg. („Lějányoknak něm szoktunk, azoknak egyebet hazudunk. Lějányoknak něm való a mese, nem illik měkhallgatni.")

9 Ugyanígy a kisebb gyerekeket se szívesen látták a mesemondáson, legfeljebb azokat, akik vizet vittek, fát hordtak a tűzre stb. A többi ismert mesemondóhoz hasonlóan ő is nagyfokú mesemondói öntudattal rendelkezik. Anyagával rendkívül szuverén módon bánik. „Én mondom a mesét, ott fejezem be, ahol én akarom." Ebben a kijelentésében is, és még sok egyéb megnyilvánulásában is sok közös vonást mutat a többi kiváló magyar mesemondóval. Ortutay Gyula híres bátorligeti mesemondója, Fedics Mihály is hasonlóképp vélekedett. „Olyan a mese, hogy végi lehet a ... meg végi lehet a pitvarajtónál is."

1

0 Arra a kérdésre, hogy mennyi mesét tud, nagyon lakonikusan, de jellemzően válaszolt: „Amennyit akarok!" Ezzel a válasszal arra célzott, hogy egy jó mesemondó voltaképp bármiről képes kikerekíteni egy jó történetet. Hallgassuk csak ismét Fedics Mihályt: „Aki csak egy pár mesét tud is, az akár százat is csinálhat belőle, ha van fogalma hozzá."

1

1 Mesemondónk meséit vasárnap délelőttönként mondta el a gyűjtő lakásán, alkalmi közönség jelenlétében. Ez utóbbit lehetőség szerint igyekeztünk megszokott környezetéből toborozni. Az időponthoz ő ragaszkodott, mert saját bevallása szerint este nem szívesen mesél. Ugyanis annyira beleéli magát a történetbe, és idegileg ez annyira igénybe veszi, hogy aznap éjszaka nem tud elaludni. Ez a tulajdonsága nem egyedülálló, egy másik híres, cigánykörnyezet142