Új mindenes gyűjtemény 1. 1980

B. Kovács István : Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez

Ez az adatközlő jellegű bevezető írás nem tűzte ki céljául a közölt mese tudományos feldolgozását. Ezt a feladatot egy készülő mesekötet bevezetőjében szándékozom elvégezni. Ezen a helyen csupán néhány általános kérdésre szeretnék kitérni, szorítkozva mindenekelőtt magára a mesére, illetve a mesélésre vonatkozó néhány tudnivaló többé-kevésbé jelzésszerű felvillantására. Nagy adósságai vannak a hazai — és tán nemcsak hazai — magyar néprajzi kutatásnak honi magyarságunk hagyományainak feltárása terén. Még inkább szembetűnő a lemaradás, ha az erdélyi vagy éppen a jugoszláviai magyar néprajzi kutatás eredményeit nézzük. Ez az írás és a közölt mese — részben ezt az adósságot is törlesztendő — egyik legjelentősebb népköltészeti műfajunk, a mese itteni ismeretéhez kíván szerény adalékokat nyújtani. Egy idézettel kezdjük: „A szlovákiai magyar mesekincsről igen keveset tudunk. Az eddigi alkalomszerű csallóközi, mátyusföldi, dél-gömöri gyűjtőutak nem hoztak gazdagabb zsákmányt."

1 Az Irodalmi Szemle lapjain közölt néhány mese, valamint a CSEMADOK Néprajzi Szakbizottságának archívumában feltehetően található meseanyag ezen a helyzeten aligha változtat lényegesen. Az itt közreadott mese egyik sokak által és gyakorta emlegetett, de gyanítom, mindmáig kevéssé ismert tájegységünkből, Gömörből származik. Mielőtt még rátérnék a mesére, illetve a mesélésre vonatkozó tudnivalók ismertetésére, illő néhány szóban szólni a mese, valamint a mesélés gömöri történetéről is. Az első publikáció, amely vagy területünkön, vagy annak közvetlen szomszédságában gyűjtött anyagra épül. Merényi László tollából származik.

2 Ennek kapcsán el kell mondani, hogy Merényi László meseköteteit a tudományos kutatás inkább csak elrettentő példaként szokta emlegetni Arany János kritikája nyomán. Merényi ugyanis a korabeli gyakorlatnak megfelelően a meséket úgy nyelvjárási, mint stilisztikai vagy tartalmi tekintetben erősen átstilizálta, ennek következtében az anyag sokat vesztett értékéből, mindenesetre talán mégsem annyit, hogy ez a valóban alapvető hiányossága legyen egyúttal minden „érdeme" is. Túl hosszúra nyúlna, ha szót kerítenénk most a palócság mesekincse kutatásának kérdésére is, néhány nevet azonban mindenképp meg kell említeni. így Pap Gyula,

3 Istvánffy Gyula,

4 Pintér Sándor,

5 Berze Nagy János

6 nevét kell itt említeni a teljesség igénye nélkül. Mesénk és a palóc mesekincs kérdése egy külön téma, amiről még lesz szó a későbbiekben. Merényivel kezdtem a kutatástörténeti áttekintést, és vele tulajdonképp be is fejezhetem. Könyve megjelenése, vagyis 1862 óta nem jelent meg jelentősebb kiadvány a gömöri magyarság mesekincséből, illetve mesekincséről. Elszórt apróbb közlésekre lehetne még hivatkozni — itt elsősorban a Magyar Nyelvőr című folyóirat hasábjain a múlt század vége felé megjelent meseközlésekre gondolok —, de ezek együttvéve sem jelentősek, és csupán a mesei műfaj perifériális alkotásait (trufa, legendamese stb.) képviselik.

7 Szerencsére a mesélés, a kiváló mesélők — ez utóbbiak neve Gömörben „mesekirály" — emlékét híven megtartotta a népi emlékezet. Gyűjtőútjaim során hallottam egy híres cakói mesemondóról, aki nagyapám, „cakói atyus", szerint „egy hétyig is mondott egy mesét". Vagy említhetném a sajógömöri mesekirály Tóth Istvánt, akire egy hajdani baracai katonacimborája hívta fel a figyelmemet, és aki őt a katonaságnál gyakran megmentette a kötelező mesélés kínjaitól. A századforduló körüli időkben ugyanis a hadseregben esténként elalvás előtt kötelező volt a mesélés. Minden este más került sorra, de ha az illető nem tudott mesélni, megkérhetett maga helyett valaki mást is. így történt 140