Selmeczbányaiak emlékkönyve (Budapest, Selmeczbányaiak Egyesülete)

Dr. Ertl János: Bevezető

BEVEZETŐ A tisztelt olvasó önkénytelenül is azt kérdezheti: mi okból, mi céllal és kinek ötletéből íródott e könyv? E könyv megszületésének szüksége nem egyesek elgondolásából, hanem a selmeci szellemből, a selmeci lélekből született és tulajdonképpen a jövőnek szól. A mindig alkotó munkában kifejezésre jutó selmeci szellem évszázadokon keresztül apárólfiúra szállt és mindig tovább fejlődött a selmeci iskolák és főiskolák tanításaiban. Ez a tanítás mindig a természet és a Felvidék eleven erejét öntötte a tanítványokba. Igen sok tudóst és alkotó egyéniséget adott az országnak, kiknek munkássága még az ország határán túl is kimagaslott, mert mindig becsülettel, önzetlenül szolgálták tudományukkal a nemzet és az emberiség javát. A selmeci szellem a mai történelmi időkben is oly erőforrást jelent, hogy a nemzet regenerációját nagy mértékben szolgálni tudia. Ezért ma fokozottabb mértékben van még reá szükség. A selmeci szellem ma már elszármazott ősi helyéről és megszakadt ottani láncolata, de szükség van arra, hogy az mintegy lüktető egészséges ütőér kapcsolódjék továbbra is a nemzet fejlődő testébe, hogy serkentse annak megújhodását. A könyv célja tehát, hogy továbbra is fenntartsa a nemzeti regeneráció számára a selmeci szellem erőtényezőit. A mai történelmi időkben tulajdonképpen a hadviselt nemzetek regenerációját, tehát újjászületésük, megújhodásuk fázisát éljük. Csak annak a nemzetnek lesz fejlődése, jövője és virágzása, amely teljes restitucióval regenerálódni tud. Ha ezen folyamatokat elő akarjuk segíteni, úgy meg kell értenünk azok természeti lényegét, melybe egyedül a biológia szemléletével tekinthetünk be. * • * A jelen talpköve a mult, és a jelenen épül fel a jövő, ez a fejlődő élet örök láncolata. Minden fejlődés a múltból veszi gyökerét és karakterét. A mai idők óriási súllyal nehezedő feladatot hárítanak a jelenkor emberére, amikor az a jövő fejlődését megmunkálni kénytelen. Ily nehéz idők a történelmi múltban mindig az emberiség súlyos krízisének ideién adódtak. Ezeket a kríziseket pedig mindig a természetes fejlődés zavarai idézték elő, még pedig a fejlődés és a hanyatlás — a degeneráció — harca. Minden ily krízis azonban végeredményben is a kultúra és a társadalmi rend megújhodásához vezetett. Az ember mindig a kultúra, a megszokott társadalmi keretek rabja, melyben megszokássá válik mindennapi munkája és ezzel nyugodt élete. A túltengett kultúra már a kiváltságosak hatalmát szolgálja és azok számára egy magas komfortot teremt. Ekkor már nem az alkotó munka lényegének önzetlen szolgálata, hanem a mindenható gazdasági hatalom elérése utáni vágy vezeti az emberi törekvést. Ez a törekvés azonban magát az embert is eltéríti a természet útjától és e dekadencia a degeneráció lejtőjére sodorja. Az ily kiélt kultúrában tulajdonképpen a fejlődő becsületes ember kerül a krízisbe, mivel a túlsúlyba jutott degenerált elem az ő önzetlen munkáját kellő ellenérték nélkül használja fel jogtalan törekvései számára. A hanyatló kultúra által kitermelt hanyatló elem túlsúlyba jutása idézi elő a társadalmi kríziseket. A degeneráció túlsúlyba jutása gyökerében megrázkódtathatja, sőt az összeomlásba is vezetheti a nemzetet és a társadalmi institúciókat.