Selmeczbányaiak emlékkönyve (Budapest, Selmeczbányaiak Egyesülete)

Kossik István: Selmeczi emlékeim

toronyból az udvarra, s ott várakozott rám. Én pedig, dolgom végeztével, a nehéz test csoszogását utánozva, jöttem le a nyikorgó lépcsőkön. Csak messze a ház mögött jött meg a hangunk, de az már közel állott a nevetőgörcshöz. Ami ott fent, a toronyban belénk fojtódott, azt mind ki kellett adnunk. Az öreg Belovitzki másnap felkeresett s kérelmére egy álló hónapon keresztül tanítottam kopogni, azonban az öreg tanítvány tanulékonysága még ezek után is messze mögötte maradt a megboldogult Horvát bácsi, az én öreg játszótársam művészetétől. # # * Pergessük tovább a filmszalagot! Jönnek is már a képek. Itt a kétemeletes elemi fiúiskola, a Zsembery ház, Csiba vasárus boltja, a tornyos városháza, előtte szent Anna monumentális kőszobra! Reggel nyolc óra van. Az iskola előtt sétál az iskola tanítókara. Acél, Tuka, Dalos, Bachratý. De korzózik hivatalbamenetel előtt Arthold tanácsnok, Ács főpénztáros, Altmann tanácsnokkal pedig galléros zöld pelerinben a Chopinfejű Cziczka, a városi és egyházi karnagy. A négy tanító bevonul a terembe, már hallatszik is az ima. A többi úr ott sétálgat még tovább. Pár perc múlva feltűnik a Zsembery ház sarkán a jóságos arcú, őszes hajú és szakállú Szitnyai polgármester. Az urak köszöntik s újabb beszéd téma kezdődik. A Till mama trafikja felől felbukkan Horváth Kálmán, a délceg rendőrkapitány, rendőrtiszti aranygalléros uniformisában. Az Övár órája fél kilencet üt. Cziczka bácsi kihalássza pelerinje alól a tubákos szelencét, ráüt a fedelére, végigkínálja az urakat, majd önmagát és szétmegy a társaság, ki a városházára, ki a „Prasovnyára", a rendőrkapitányságra, Cziczka bácsi pedig elindul valamely bájos szőkeséget bevezetni a zongora billentyűivel való játszás művészetébe. Leállítom a filmpergést Cziczka bácsinál. Félszázadon át szolgálta Istenét, egyházát és szülővárosát a zenekultúra fejlesztésével. Az elemi iskola harmadik osztályába jártam Tuka tanítóhoz. Ugy a tanév vége felé, egy napon belépett a tanterembe Cziczka bácsi. Tuka tanító úr énekeltette az osztályt. Sok víg nótát daloltunk. Egyszer csak rám mutat Cziczka bácsi. Kikérdez, hogy hívnak, kik a szüleim, hol lakom, stb. Azután álla alá fogja a tanító hegedűjét, kihív a pad elé s a hegedűn adott hangsor szerint énekeltet. Vékony, cérnahangom minden erőltetés nélkül felmegy az „é-húr" hatodik hangjáig, a „c-ig". Megkérdi, akarok-e a templomban a kóruson, meg a temetéseken énekelni. Gyerekszívem dobog az örömtől, s a megindultságtól halkan felelem: „igen". Istenem! Fenn a kóruson énekelni a gyönyörű latin miséket, litániákat, zenekíséret mellett, micsoda felemelkedés, kitüntetés. „Izenem fiam az édes szüleidnek, hogy megbeszélni szeretném velük a kiképeztetésedet," mondja jóságosan. Boldogan szaladtam haza s elmondtam ezt az izenetet. Szüleim természetesen beleegyeztek, részben mély vallásosságuk folytán, de azért is, mert ezért fix fizetés járt. Havonta kemény 12 korona. Igy lett belőlem szopranista hét éven keresztül. * * # Pereg a film. Sok-sok kedves kép ezzel kapcsolatban, de ezek csak az én szép emlékeim, mást nem érdekelnek. Jön azonban egy kép, ez már a város fekvésével, szokásaival kapcsolatos. E történet karácsony előestéjének délutánján történt. Karácsonyestjének délelőttjén az én tisztem volt széthordani Cziczka bácsiék karácsonyi ajándékát Podhragyay prépostplébánoshoz, a polgármesterékhez, a többi városi notabilitáshoz és az egyházi ének- és zenekar tagjaihoz. Minden háznál leadtam egy köteg ostyát és egy üveg mézet. Launékhoz, a dohánygyári tisztékhez, kik az egyházi énekkar tagjai voltak, még két hosszúnyakú üveg bort is vittem, kedves figyelműi Laun úr bor iránti szerelmére. Az ostyákat az Advent kezdetétől minden hétköznap este sütöttük a karnagyék konyháján a két nagyobbik leánnyal, édesanyjuk felügyelete mellett. Nagy buzgalommal segítettem ennél a műveletnél a leányoknak. Igen derűs esték voltak ezek. A mézet pedig saját méheséből nyerte Cziczka bácsi, mely Bankán volt s ottani barátja, Stribik kántortanító kezelte baráti szívességből. Mikor már az utolsó ajándék leadása után, úgy déltájt, holtfáradtan a sok szaladgálástól bandukoltam Cziczkáék portája felé, minden gondolatom a délutánon volt, amikor a lányokkal együtt díszítem majd az óriási karácsonyfát és korán részese leszek azoknak a titkoknak, hogy kinek, mit hoz estére a Jézuska? Nem hiába mondja a költő, hogy „ábrándozás az élet megrontója", de ennek valóigazáról meggyőződtem akkor, midőn Cziczka bácsi közölte velem, hogy fél háromkor temetés lesz az Óváros legmesszibb pontján, arra valahol Mihálytáró 133