Selmeczbányaiak emlékkönyve (Budapest, Selmeczbányaiak Egyesülete)

Kossik István: Selmeczi emlékeim

felé. Egy bányászasszonyt temetünk, s hogy oda találjak, legjobb lesz, ha egy órakor a plébániára megyek s onnan a többiekkel együtt indulok. — Oda van a szépen kiszínezett délután. — Mire én a temetésről visszakerülök, a karácsonyfa már fel lesz díszítve. De hiába minden, menni kellett. Déli egy óra után indultunk a plébániáról a mázsás súlyú tisztelendő úrral, a sekrestyéssel, három ministránssal és három énekestársammal. A főiskola melletti szűk sikátor lépcsőin ballagtunk a Hibalkára, onnan a Knoblochék kertje mentén szűk, de anál meredekebb utcácskán kapaszkodtunk fel a hegytetőre. Nem akart vége lenni az útnak. A tisztelendő úr már minden ötödik lépésnél meg-megállt, törölgette izzadt homlokát, pihent. Végre felértünk a hegytető lankás síkjára. Körülöttünk mindenütt méter magas hó csillogott, az itt-ott elszórt házakból inkább csak kémény, meg a füstje látszott. Azonban a temetésre készülődésnek sehol semmi jele sem mutatkozott. Az egymástól elég messze fekvő házak már ünnepi jelleget öltöttek. Egy gyászruha, vagy halottvivő fekete körvonala sem volt látható sehol a széles fehérségben. Távolabb már csak egy magános házikó nézett felénk, de gyülekezés nyomát ott sem tudtuk felfedezni. A tisztelendő úr elővette Poradát, a sekrestyést, hogy hová a csudába kalauzol bennünket már két óra óta? Nyilván eltévedt s most nem meri bevallani, s maga sem tudja, hogy a halottas ház merre van. De Porada állítja, hogy az a bányász, aki a temetést megrendelte, itt lakik, valószínűleg aban az utolsó házban. Hiszen járt ő már itt „koledával", nem tévedhet. Hangja azonban mindennek dacára bizonytalanságot árult el, őt is megtévesztette a nagy néptelenség. A házikóhoz már csak egy gyéren kitaposott ösvény vezetett a magas csillogó hóban bizonyítva, hogy erre a legutóbbi órákban emberfia nem igen járt, másfelől pedig a házhoz út nem vezetett. Végre elértük a házat. Temetésre készülésnek semmi jele. Egy idősebb asszony látható csupán, ki a ház előtti sütőkemencéből épen most szedegeti ki az ünnepi kalácsokat. „Dicsértessék"-kel üdvözöl bennünket, s asszonyi kíváncsisággal kérdezi, hövá és kit megyünk temetni? — Longauer hevér feleségét, — feleli a sekrestyés. Az asszony hirtelen elsápad s ijedten feleli: — Hiszen az én vagyok. Én pedig, amint látják, még nem haltam meg, hála a jó Istennek. Olyan egészséges vagyok, hogy ennél jobbat nem is kívánhatok maguknak se . . . Az assszony megrökönyödésénél csak a miénk lett nagyobb ezekre a szavakra. A tisztelendő úr kivallatta az asszonyt részletesen a férje felől, a személyleírás egyezett a temetés megrendelőjével. Kitűnt, hogy a bányászt a felesége utoljára két nappal azelőtt látta s kérdésünkre, hogy merre lehet, bosszús, gyűlöletes hangon azt felelte: — Valószínűleg Gutfreund korcsmájában, a Szentháromságtéren, ott szokott tanyázni, ha rájön a bolondóra. Elköszöntünk az asszonytól s visszaindultunk. A tisztelendő úrban szörnyen dolgozott az indulat. Tréfát csinálni az egyház szertartásából és személyeiből nagy elvetemültségre vall. De be is téteti ezért a hűvösre mindjárt, hadd üljön a Prasovnya nyirkos, sötét börtönében az alávaló, a szent ünnepek alatt. A tisztelendő úr tovább dohogott az úton, amíg csak együtt mentünk. Minden porcikája azonban elárulta, hogy nem is az egyház megcsúfolását viseli annyira szívén, mint inkább önmagát sajnálja, hogy ezzel a súlyos testtel ilyen hiábavalón a lehető legrosszabb úton megsétáltatták. A tisztelendő úr egyenesen a rendőrségre tartott, mihelyt a városba értünk és a bányászt lecsukatta, akit a Gutfreund korcsmájából állított elő Székely (Stila) rendőr. Szörnyen be volt rúgva a háromnapos pálinkázástól s a börtön fűtetlen, hideg levegője valószínűleg jól is esett neki. Az ünnepek után kivallatták Longauert. Kisült, hogy a jámbor nem akart gúnyt űzni semmiből, sem megtréfálni senkit, csak pénzhez akart jutni, hogy egyszer amúgy alaposan kimulathassa magát. Előleget felvenni nyomós ok nélkül akkoriban sem lehetett a bányakincstárnál. Hitelbe mulatni szanaszét korcsmáról-korcsmára szintén nem lehetett, de magánál Gutfreundnál sem már nagyon, mert éppen elég volt már ott az ő rovásán. Eszébe jutott az a mentő ötlet, hogy feleségét halottnak nyilvánítja. Ehhez halottkémjelentést kellett szereznie. Abban bízott, hogy megkapja azt anélkül, hogy a halottkém a lakására kiszállna. Úgy is történt. Hát ki ne hinné el a bánatosarcú, egyszerű embernek, hogy meghalt az áldott jó asszony, ha olyan határozottsággal állítja s még egy-két könnyet is morzsol szét kérges ujjai között. Szépen bediktálta az adatokat: az asszony korát, betegségét, kezelőorvosát. Olyan biztossággal, hogy abban kételkedni nem 134