Selmeczbányaiak emlékkönyve (Budapest, Selmeczbányaiak Egyesülete)

Kossik István: Selmeczi emlékeim

órájának elhangzása után megszólaltattam azt a száraz jávordeszkát s negyedórán át kétszer, egy-egy percnyi szünettel, pontosan tehát tizenhárom percen keresztül ébresztgettem a bányászokat. Ez a kopogás egyúttal az élő lelkiismeret szava is volt azok számára, akik éppen akkortájt támolyogtak haza a Hungáriából, a Metropolból, vagy egyik kocsmából, figyelmeztetve őket az igen előrehaladott időre. Mikor az öreg Horvátnét is kikísértük a Leányvár tövében fekvő örök nyugvóhelyére, a bányakincstár egy Belovitzki nevű hegybányai nyugbéres bányászt helyezett Horváték örökébe. Gimnazista gyerek voltam akkortájt s nagyon sértette a fülemet az új mester összevissza kopogása s készségesen felajánlottam az új bakternek, hogy megtanítom kopogni, ö azonban elzárkózott minden oktatás elől. Eltökéltem magamban, hogy valamilyen csellel bírom majd rá a tanulásra. Annyit már megfigyelhertem, hogy igen gyáva ember, hisz a túlvilági szellemekben s fél is tőlük. Meséltem neki, hogy az elődje, a megboldogult Horvát bácsi az ő kopogásától nem nyughat a sirban s ha nem tanul meg hamarosan tisztességesen kopogni, majd eljön ő és megtanítja. Az öreg Belovitzki azonban erre sem hajlott, bár látszott rajta, hogy az öreg Horvát szellemének eljövetelében nem kételkedik. Teltek a napok, múltak a hetek, de kedvező változás nem állott be a helyzetben. Merész módszerhez nyúltam. Nyári vakáció ideje volt. Gyönyörű, holdvilágos, langyos éjszakák. Legjobb barátom, osztály- és imposztortársammal a „schmintorini" olimpus (meddőhányó) Zeuszával haditanácsot tartottunk s nyomban annak keresztülviteléhez is láttunk. A bakter lakása a klopacska-torony első emeletén volt. Onnan falépcsők vezettek a második, majd a harmadik emeletre. Minden emeleten a lépcsőket elhatároló egyméteres deszkakorlát feketéllett. A harmadik emeletről egy három méteres falétra volt a torony padlásnyílásához állítva. A padlásról megint lépcső vezetett a fakupolába. A kupola ajtaját fejjel kellett felnyitni s fent a kupolában ez az ajtó padlóul szolgált, melyet retesszel is el lehetett zárni. A haditerv kiviteléhez még két meghitt cimboránk csatlakozott. Éjjel háromnegyed kettőkor gumitalpu tornacipőinkben óvatosan, zajtalanul felmentünk a toronyba. A második és harmadik emelet lépcsőkorlátja mögé elbújt a két cimborám; a toronypadláson a nyílás felett állott Zeusz barátom tetőtől-talpig fehér lepedőben s feje fölött egy halálfejjé kivágott tök volt akasztva egy seprőnyélre, s gyertyácskával kivilágítva. Az én szerepem csak abból állott, hogy az öreg Horvát szellemeként kopogni fogok két órakor. Egyszer csak nyílik az első emeleten a bakter lakásának ajtaja s papucsban lassan csoszog az öreg, felfelé a lépcsőn. Amint közeleg a második emeletre, sóhajtást és csoszogást hall. Megáll, hallgatódzik. De bátorságot vesz s indul tovább. A sóhaj fokozódik, de feje fölött, a harmadik emeletről is hasonló hangokat hall. Megáll s felnéz. Nyilván gondolkodik, hogy mit csináljon. Már megfogta a babonás félelem. A Kis lámpásának remegése félelmének árulója. A második emeleti cimbora odahajlik a lámpáshoz és míg az öreg felfelé bámulva gondolkodik, elfújja a lámpást. A holdvilág a szűk kis ablakon kísérteties szürkeséggel vonja be az amúgyis rideg helyet. Az öreg — nyár lévén — lenge-magyarban indult el, nincs gyufája sem. Már indulna is visszafelé, de akkor hirtelen csend lett. Az öreget a kötelességtudás ösztönösen noszogatja a további ballagásra. A sóhajtások és nyögések erősebben megújulnak, de az öreg csak halad óvatos lassúsággal felfelé. A harmadik emeleten már vércseszerű vijjogás fogadja, mely alulról a második emeletről is rémületesen hallatszik. összeszedi utolsó erejét és bátorságát s kezd felfelé mászni a létrán. De amint felnéz a padlásra, meglátja a kísértetet, megtorpan. A deszka ott a feje felett elzárja előle a feljutást, alulról meg bagolyhuhogás, vércsevijjogás, macskanyávogás fülettépő zsivaja hangzik, mintha a pokol összes ördögei mind ott találkoztak volna. A rémületbe beleszól a városháza tornyának órája, mely kettőt üt. Utána nyomban az óvári óra négy negyedes s két óraütése hangzik. S ő még nincs fenn a toronyban ... A Leányvár élőórája is elüti a kettőt. S erre megszólal fenn a toronyban a klopacska, általa soha nem hallott hangon. Eszébe jut az öreg Horvátról mondott mesém. Félelme hatványozottan emelkedik s egyszerre csak nagy csörömpöléssel kiesik kezéből a sötét lámpás s uccu neki a lépcsőnek, rohan lefelé egészen a lakása ajtajáig, melyen beesik, de gyorsan feláll, becsapja az ajtót, kulccsal elzárja, elreteszeli s ágyában a dunyha alá bújik. Ki leli a hideg. A klopacska hangja pedig szól, cseng, belemuzsikál a csendes éjszakába, míg az Övár órájának negyedhármas ütése el nem némítja. A három kisértet nesztelenül lement a 132