Selmeczbányaiak emlékkönyve (Budapest, Selmeczbányaiak Egyesülete)

Szitnyai Zoltán: Hét selmeczi bányász

— No, hová atyafiak? — kérte a jegyeket a kalauz. — A királyhoz, — felelték büszkén. — Nem úgy értem. Hová? A határig? — Hát persze. Még azon is túl. A kalauz mosolygot és ők is visszamosolyogtak. Várak, hegyek suhantak el mellettük. Kis falvak, ismeretlen, nagy városok. Óh, milyen csodálatos a világ! És hosszú egy napon át vitte őket a vonat, mire Bécsbe értek. — Milyen lehet a király? — tűnődtek magukban, kissé megdobbanó szívvel arra gondolva, hogy talán már holnap előtte fognak állani. — Hát milyen? Szent István arany koronája van rajta. És egy nagy piros palást. — No még mit? Csak ha a népeket fogadja. Másként olyan, mint egy szegény ember. Nem, nem. A király nem lehet olyan, mint egy szegény ember. Ez senkinek se tetszett. A királynál legyen minden aranyból. És ez egész biztosan így is van. Mi másból lehet például a trónja, mint aranyból? Azért király a király. De hát ki látta a királyt? Ki állott már előtte? A bányaigazgató; de az is csak egyetlen egyszer. És senki más az egész városból. No, majd ők mindent el fognak mondani a királynak. Szépen körültérdepelik a trónust, mint az oltárt és jaj lesz akkor a huttmannoknak. — Emberek, az már egész bizonyos, hogy új élet vár ránk, — magyarázta Klinkó Gyúró. — Nem lehet tudni, mi minden változás jöhet? Én azt hiszem, belőlünk huttmann lesz legalább is. És egyre jöttek csodálatosnál-csodálatosabb dolgok. Nagy üvegalagút ragyogó szájába dübörgött be a vonat. Mi volt ott! Ember, ember hátán,- ziháló mozdonyok és kint az utcán csupa fény a fejük fölött, hogy a csillagokat se láthatták. A házak, óriási házak sűrűn egymás mellett, meg égfelé törő tornyok, mint a selmeczi csúcsok és hegyek. A szemüket se hunyták le egész éjjel. Már talpon voltak a virradattal és szédelegve mentek az íves hosszú Ringeken. — Végre ott voltak a Burg előtt. Szépen, kettesével vonultak át komor, szürke kapuin. A Wache éppen fegyverbeállt egy elsiető nagyúr előtt s a puskaszíjak csattanva feszültek meg a vállakon. Klinkó Gyúró süvegéhez emelte kifeszített tenyerét. — Tisztelegj! — vezényelte. S mind a heten jobbra kapták a fejüket és feszesen tisztelegtek vissza a Wachenak. — Úgy ám! — mondották magukban. — Itt megbecsülnek minket. Aztán mentek széles márványlépcsőkön, ahol piros szőnyegekbe merült a lábuk. A fordulóknál széles pallosokkal alabárdosok álltak, mozdulatlan óriások. A kis Masek, a Finsterortról, meg is bökte az egyiket ujja hegyével, hátha csak szobor? Aztán ijedten kapta vissza kezét a testmelegre. No lám, ez csakugyan él. így mentek egymáshoz ütődve-verődve, már suttogni se mertek, néha összenéztek sokatmondó mosolyokkal s alázatos borzalommal telt meg lelkük. Aztán egy terembe vezették őket, ahol halk léptekkel végigsietett egy ragyogó ruhás katona, pillanatok múlva az ajtó mindkét szárnyát kitárta a lakáj s belépett a király. Hát persze, hogy ez ő! Akkurát ilyennek gondolták. No, hogy nincs rajta az a korona, meg a piros palást? Hát persze, az ilyenkor nyáron, nehéz és meleg. No de a szeme, meg a mosolya! Mintha mindig látták volna. És mind a heten alázatosan reá mosolyogtak. Klinkó Gyúró letérdelve hátraintett, mire a többiek is azt tették. A király elmosolyodott. — Keljetek fel emberek. Engedelmesen felálltak és megverdesték térdüket, mint templomban az Úrfelmutatás után. A király pár pillanatig csak nézte őket. Amint ott álltak előtte sután, egyeneskedő görbe háttal, egymáshoz igazodva, heten selmeczi bányászok az Einsterortról, az Ochseinkopfról, a Ziergartenről, a Nepomuk Jánosról, a Colloredóról, a Három Királyról és Hoffer-táróról az összes selmeczi bányászok képviseletében alázatos pislogással, hogy már lélegzeni is alig mertek a nagy bámulattól s Klinkó Gyúró még a szép, betanult szavakat is elfeledte. Csak álltak, mosolyogtak, néztek és meg se mukkantak. — Hát ti vagytok a selmeczi bányászok? — kérdezte végre a király. Akkor mind a heten meginogtak kissé a törzsükön, megreszelték torkukat és kórusban felelték dallamosan: — Igenis felség alázatosan, mi vagyunk a selmeczi bányászok. Aztán tovább pislogtak, mosolyogtak és féloldalt fordították a fejüket. A király várt egy ideig. Majd csak elmondják óhajukat. De azok bizony hallgattak. Mint hét hű kutya. Csillogó szemekkel és szerettek volna 124