Selmeczbányaiak emlékkönyve (Budapest, Selmeczbányaiak Egyesülete)

Sajó Sándor: Selmeczbánya, Vers

a király lábához lapulni és meleg csókokkal körülnyaldosni a kezét. Mintha a király is megérezte volna. Rájuk mosolygott és azt kérdezte: — No és hogy vagytok ti selmeczi bányászok? A hét bányász visszamosolygott tündöklő szemekkel szelíden megrázva a vállát: — Hát kérem szépen fenséges királyi felség, jól. Köszönjük szépen, jól vagyunk. — Mert mi mást mondhattak volna a királynak, felséges atyjuknak, aki lám ilyen kegyes és szíves szavakat intéz hozzájuk? — No de semmi panaszotok sincsen? — bátorította őket a király. — Nem, semmi — felelték egyhangúan. A király megint rájuk mosolygott és ők is visszamosolyogtak, boldogan, melegségtől átjártan, büszkén a királyra, bizony magára a királyra, hét egyszerű selmeczi bányász. — Hát akkor fiaim — mondotta a király, halkan összependítve sarkantyúit — segítsen tovább is az Isten benneteket. S ők heten azt se tudták, hogyan kerültek ki a palotából. De jó volt! Milyen édes meleg járta át a lelküket s alig várták, hogy haza érjenek. — Hát hogy volt, feleljetek, mint volt? — kérdezték tizen-huszan is egyszerre odahaza. Klinkó Gyúró megvárta, míg csend lesz. — Ó, a király! Áldott ember. Igazi atyja a szegény népnek. — No és mit szólt az istanciához? — kérdezte valaki. Klinkó Gyúró szigorúan összevonta a szemöldökét: — Mit gondolsz? Csak nem alkalmatlankodunk ezzel, amikor ilyen jó ember és úgy szereti a népet? Nem okozhattunk fájdalmat neki. Mi majd csak megleszünk valahogy. S a többiek bólogattak, helyeseltek: — Hát bizony, ez így volt jól. Hogyan is lehetett volna mást mondani a királynak? SELMECZBANYA írta: Sajó Sándor f Mint fázó éhes kis diák Csak búval tudtam nézni Rád S mint félénk szárnyú néma bánat Csodáltam szép Kálváriádat. Bús volt az utca, zord a tél, Ijestzett tót szó és hevér, És hegyről völgybe s újra hegyre Jaj, bús volt partot járni egyre. Majd új idő jött, sugaras, Ereszre csordult a tavasz, Vidult a szív, szépült a táj is És volt Kisiblye és majális. Volt Újvár: kürtjén méla hang, Övár: nem zeng úgy más harang! Tó tükre, égre visszakéklő: Zöld fenyvesek közt, mint az ékkő . . . Száll, száll az emlék s visszatér: Szép volt a nyár és szép a tél. Nekünk virág nyilt száraz ágon A lelkesült diáktanyákon. Ott Ige volt a kenyerünk, Petőfi lelke volt velünk, Ott ajkunk, szívünk csupa dal volt És lelkünk lángja szent, magyar volt! Elballagott a vén diák . . . És megvénült a szép világ. De száz emléke visszaszálldos S oly szép vagy benne, ősi Város! Remekbe hajlik Rád az ég, Völgyfoglalatban drága ék, Kit maga Isten tart ily szépen Marokba-hajlott szent kezében . . . Most gyászra hajlik Rád az ég: Rablók kezén vagy drága ék S szívemben jajszót sír e gyászra, Klopacskád tompa kattogása. De lesz idő: a diadalt Oh más hang másképp zúgja majd! E hangra — sápad majd a hitvány S kigyúl egy szent láng fönt a Szitnyán . . .1 * Elmondta a szerző a „Selmeczbányaiak Egyesülete" zászlóavató ünnepén. 125