Selmeczbányaiak emlékkönyve (Budapest, Selmeczbányaiak Egyesülete)

Szitnyai Zoltán: Hét selmeczi bányász

HÉT SELMECZI BÁNYÁSZ. Irta: Szitnyai Zoltán. Szép út volt, ilyen szép utat még soha meg nem tett hét selmeci bányász. Dehogy tett, dehogy tett. De még a hét bányaváros minden bányásza közül egyetlenegy sem, se azelőtt, se azután, úgy, mint most ez a hét selmeczi bányász. — Hová mentek? — Csak a királyhoz! őfelségéhez magához. — No és mit csináltok ottan? Panaszra megyünk. Ki bírja ezt tovább? Hajnaltól éjszakáig mindig a bányák mélyén és még csak kenyérre se jut. Majd ő meghallgatja a mi bajunkat, ö a mi felséges atyánk. — Hát csak menjetek selmeczi bányászok. Szerencse fel! Mentek is. Nem akárhogyan. Elől a zenekar érctrombitákkal, aztán a zászló, utána ők heten, bársonysüvegen díszes forgókkal, fekete bányászingben, selyemrojtokkal a karokon és a derékon sárgacsattos övvel. így lépegettek a zászló mögött. Egy sorban heten. Utánuk rengeteg nép, öregek, fiatalok, leányok és asszonyok. A polgárok aggódva dugták ki hálósapkás fejüket az ablakon. — No, ni, ezek a hawjarok csak nem nyughatnak. Hát mégis a királyig merészkednek! Hát persze, hogy merészkednek. Hiszen mindennek van határa. Majd most megmutatják. Talán nem eleget sírtak és könyörögtek? Volt aki meghallgatta őket? Se a huttmann, se a mérnök, se a bányatanácsos. Talán a bányaigazgató? Az a büszke úr, akihez be se juthattak? hiszen már a kamaraház kapujában útjukban állt két kivontkardú hajdú. Mintha még a régi világ volna, amikor a kamaragróf urak vígadtak és parancsoltak a hosszú, boltíves termekben. — Nem emberek, — lázított Klinkó Gyúró, — ha nem vagyunk jók a lábnak, elmegyünk a fejhez. A királyhoz! Majd a király, ő majd nem hagyja az ő népét. Már messze járt a kis vonat, kanyarogva elmerült a hegyek között, de a népek még sokáig álltak a sínek mellett és nyugatra néztek, amerre a hét selmeczi bányász ment, a hét kiküldött. — Majd eligazítjuk, ne féljetek, — mondotta Klinkó Gyúró, még a vonat ablakából rátartian és zsebe fölött megtapogatva az instanciás írást. Aztán egymáshoz szorultak a fapadokon és összemosolyogtak. Szép volt minden, ragyogó reggel, még fülükbe zúgott a bányászinduló ércszava és ment velük a vonat. Távoli tárnák előtt elrobogva áthajoltak az ablakon és kegyesen visszalengettek az üdvözlőknek. — Megyünk, megyünk a királyhoz. — Szerencse föl, szerencse föl! — zúgtak utánuk. A garamberzencei állomáson már sík földön torpant meg a sötét hegyek lába. Csodálatos! összenéztek, amint leszálltak. Ez alighanem már az Alföld. Éppen hogy itt kezdődik. Aztán még lejebb olyan nagy már, mint a tenger. Egy szál fű sincs rajta, csak homok és homok. Ilyen az Alföld, ök tudják. Alig is beszéltek, csak szép csendesen ültek egymás mellett az állomás perronján és sörhabot nyalogattak a bajuszukon. Meg jobbra-balra tekintgettek. Bizonnyal őket nézi most mindenki. Nagy eset, nagy dolog! Híre is mehetett. Hogyne, amikor a királyhoz mennek, instanciás írással, amiben minden szépen, rendben le van írva. Neki a felséges úrnak. Csak akkor döbbentek meg kissé, amikor berobbant a fekete vasszörnyeteg. Szűk homlokukon ránclétrák futottak föl a csodálkozásban. Ez aztán a mozdony! Három selmeczi gőzös is kitellene belőle. — Hamar! Hamar! — noszogatta őket a kalauz, amint le-föl száguldoztak a vonat előtt, szétszóródva s aztán egymás hegyén-hátán kapaszkodva föl. 123