Rozmaringkoszorú – Szlovákiai magyar tájak népköltészete

Mesék

MESÉK 295 lotta, annyira megharagudott ártatlan feleségére, hogy tüstént kiadta egy levélben azt a parancsolatot, hogy a kutyakölyköt a vízbe vessék, a királynét pedig bekőfalazzák, ügy, hogy csak annyi lyukacskát hagyjanak, melyen egy tál befér. Azt is kiadta parancsolatban, hogy aki arra megy, köpjön be a lyukacskán, mert aki ezt a parancsolatját áthágja, halál fia lesz. Ügy is történt, amint a király parancsolta. A ládikát a kis gyermekkel egyenesen a malomhoz vitte a víz, szerencsére ott állt a molnár, aki kihalászta a kis ládikát, felnyitotta, s örömében majdhogy le nem esett a lábáról, rögtön a feleségének vitte a szép kis fiúcskát, ki nagyon megörült neki, mert éppen azelőtt siratta egyetlen gyermekének halálát. Ott nevelték a kis herceget öt évig, ezalatt négy gyermeke lett a molnárnénak; azután már nem szerették annyira, mint azelőtt. Visszatérvén a király a háborúból, levert volt, mosolygását sem látták. Egyszer, amint kikocsizott a király, szép tájékot látván, kedve jött gyalogolni. Leszállt egy malom mellett, sok kis gyereket látott egy rakáson, de a legidősebbnek — lehetett valami ötesztendős — aranyhaja volt, a homlokán csillag, mellén pedig hold volt. Amint a király meglátta a gyönyörűséges kisfiút, nagy fájdalom fogta el a szívét, gondolta magában: — Ilyen fiamnak kellett volna lenni. Magához hívta, kérdezett tőle egyet-mást, majd kihívatta a molnárt, mondván neki: — Add nekem ezt a kisfiút, amit kívánsz érte, megkapod, a fiút pedig úgy fogom nevelni, mint a saját gyermekemet. — Jól van, felséges uram, mivel látom, hogy gyermekünk szerencsésebb lesz felségednél, odaadom. A király kezénél fogta a gyermeket, elvitte a kocsijához, maga mellé ültette. Amint a várba érkeztek, a szakácsné és a kertészné megismerte a fiatal herceget, s majd megette őket a méreg. Másnap a király összehívta az egész udvart, bemutatta a koronaörököst, a kis molnárfiút; szívesen beleegyezett az egész ország, mert mindenki örült az oly csodaszépségű uralkodónak, csak a szakácsné és a kertészné forraltak bosszút ellene. A fiatal herceg tizenhat éves lehetett már, mikor egyszer magához édesgette a kertészné: — Ó, de szép maga, fiatal hercegecske, de még szebb volna, ha azt a madárkát megkaphatná, amelyik beszélni tud, és aranyés ezüstvizecskéből iszik, s úgy tud énekelni, hogy hét mérföldnyire hallatszik. Szomorúan ment a fiatal herceg az istállóba, ahol neki tátosa