Rozmaringkoszorú – Szlovákiai magyar tájak népköltészete

Mesék

296 MESÉK volt, melyet atyján kívül legjobban szeretett, ez éppen egyidős volt vele. — Mi bajod van, uracskám? — kérdezi a tátos —, hiszen neked semmi sem hibázik? Szólj, ha bajod van, talán segíthetek rajta! — Óh, kedves lovacskám, nekem hiányzik az a madár, mely beszélni tud, aranyvizet iszik, és úgy énekel, hogy énekét hét mérföldre hallani. — Ülj a hátamra, talán majd megkapjuk! A herceg felült a lovára, mentek. Egyszer nagyot prüsszentett a tátos, és megálltak egy házacska előtt, azt mondta a fiatal hercegnek, ha bemegy, így köszöntsön be: — Jó napot, anyámasszony! Bement a fiatal herceg, és úgy köszöntött be, amint a tátos mondta. — Szerencséd — mond egy vasorrú vén banya —, hogy így köszöntöttél, másként rosszul mentél volna ki innen. Mi a kívánságod? — Én — úgy mond a fiatal herceg — kérni jöttelek, nem tudósíthatnál-e a felől a madár felől, aki beszélni tud, és úgy énekel, hogy hét mérföldre hallani? — Óh, ebben nagy fát mozdítottál, öcsémuram, sokan rosszul jártak már amellett, de amint látom, nagy a kívánságod, én nem bánom, nesze! A vén banya csészét adott neki, és egy darab pamutot. — A csészével hozzál az arany- és ezüstvízből, a pamuttal gyugd be a füledet! Megköszönte a szívességet, kiment, felülvén a lovára, mendegélt, míg el nem érte azt a határt, amelyben az a fa volt, amelyen az a madár lakozott. Már messziről hallotta a madarat énekelni. Begyugta a fülét, egyenest a madárnak tartott. Megfogta a lábát, merített az arany- és ezüstvizecskéből, lovára ült, ment. A tátos megmondta neki, ne nézzen hátra! Nem is nézett, pedig mindenfelől ingerlő dolgokról beszélt egy hang a háta megett, hasztalanul. Végre szerencsésen hazaérkeztek, a kertésznének és a szakácsnénak nagy mérgére, s aranykalitkát csináltatott szép madárkájának. Egyszer ismét szomorúan jött a lovacskájához a fiatal herceg. Mid hiányzik, szép herceg, már madárkád is van? — kérdezte a tátos.