Rozmaringkoszorú – Szlovákiai magyar tájak népköltészete

Néprajzi tájak, néprajzi csoportok

14 NÉPRAJZI TÁJAK—NÉPRAJZI CSOPORTOK 14 mint az északabbra fekvők. Némelyikben, például Martoson, Naszvadon, Izsáin díszes, változatos népviseletet hordtak még a közelmúltban is. (Folklórjuk jellegzetessége, amivel szinte minden falu dicsekedhet, a tréfás csúfoló: például a hetényiek „gólyák", az izsaiak „bagók", a madariak „bicsakok", a marcellháziak „ürgék", sőt: „Jó borivó mocsiak, vastagnyakú búcsiak", mondják. Északabbra viszont az a szó járja, hogy „Pompás, mint Kiirt", „Cifra, mint Vezekény", „Űri, mint Tallós", „Gazdag, mint Eperjes". Ezeknek a mondásoknak egyre halványodik az értelmük, pe>dig mindegyikhez kerek kis történet tartozik, mese, monda vagy anekdota. Sajnos, eddig még inem akadt, aki (teljességében följegyezte volina ezt a vidékre annyira jellemző folklórt. Zobor-vidék vagy Zoboralja. A Nyitra környéki, a Zobor-hegy két oldalán fekvő falvak tartoznak ide. Köztük mintegy tizenöt-húsz magyarlakta »település található. A Nyitra völgyébe esik Menyhe, Béd, Lajosfalu, Vicsápapáti, Nyitraegerszeg. A hegység ellenkező oldalán a déli-délkeleti lejtőin és a völgyekben húzódnak meg Gerencsér, Alsócsitár, Pográny, Bodok, Bábindal, Geszte, Kolon, Zsére, Ghymes és a sok vonásban eltérő néphagyományokat megőrző Barslédec. A falvak számát azért nem lehet kereken megadni, merit a inéprajzi irodalom gyakran ide sorolja a Zobor-hegy tői délebbre, a Nyitra folyó mentéin fekvő Nyitracsehi, Felsőkirályi, Nyitranagyfalu, Berencs községeket is. A zobori apátság számára 1111-ben és 1113-ban kiadott oklevelek a falvak többségét már településként említik, de nyilván korábban is. megvoltak. Valószínű, hogy nem a mostani — különben valóban középkori — épület volt Kolon első temploma, de a helyi hagyomány is, mely szerint még I. István király építtette, szintén a település nagyon régi múltját hangsúlyozza. A z obor alj i falvak magyar inépi kultúrájának történetét alapvetően meghatározta az a tény, hogy ezer esztendőn keresztül vagy a magyar—szlovák nyelvhatáron, vagy annak közvetlen iközeléfoein feküdtek. Az utolsó ikétszáz-'kétezázötven évben pedig nyelvszigetként éltek. A magyar nyelvterület peremén és a szigethelyzetben szívósan őrizték hagyományaikat. Századunk első felébein még sok olyan népköltési alkotást és szokást találtak itt a néprajzkutatók, amelyek más vidékeken már régen elfelejtődtek, vagy csak halvány emlékük élt. Az ilyen régies kulturális jelenségeket őrző vidékeket a néprajztudomány reliktumoknak vagy reliktumterületeknek nevezi. „Nálunk még 300 éve ugyanaz a dal zenghetett várban és (kunyhóban. Azóta a vár romba dőlt; ha áll, lakója idegen, vagy hűtlen