Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1954)

gyar színkörbe vezet, élvezet — bogy e szóra akaratlanul is cadentiát mondjak — valódi élvezet. Mert elhagyván a várost a por és saratlan hídra lépsz, s látod a Dunát, jobbról és balról gyönyörű festői tájakkal körülhatározva s a túlsó parton előtted áll a tündéri liget, mellynek titkos homályú lombjai közt Pozsonyban egyedüli tisztán magyar mulatóhelyünket, a nemzeti színkört, egy jobb túlvilági kikötő, keleti drága gyöngy, édesen vonzó varázs, s mintha itt nappal is sötét volna, kalauzul szolgáló őrtűz gyanánt keresed. És ha már hazánk legnagyobb folyama fölött, s a liget illatos fái közt a kitűzött helyre eljutál, szemedbe ötlik a deszkakerítéssel övezett s kívülről is befestett kerekidomú nagy színkör, mellynek tágas, csinos belseje, helyes elrendezése meglepően hat ránk. A nézőhely földszinti kiterjedésében majdnem még egyszer olly nagy, mint a Pesten álló nemzeti színházé, s a különféle helyek czélszerű felosztása, elrendezése csak kevés kívánni valót hagy hátra." V. Ferdinánd és az udvar természetesen csak a német színházat tiszteli meg magas látogatásával. A ligeti színház maradt a népnek, még a követek közül is csak az elszánt ellenzékiek látogatták az előadásokat. Annál inkább megtölti a nézőteret estéről estére a pozsonyi magyar kispolgárság, a jurátusok, a diákok, a munkások, halászok és katonák — s természetesen a lelkesedők és bírálók előhada: írók és újságírók. De jó volna itt fellépni! Tudjuk, a költő tartotta magát olyan színművésznek, aki elbírja a komoly bírálatot, nem keres pártfogást. Volt kritikai érzéke ahhoz is, hogy önnön teljesítményét megmérje. 56