Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1954)

könnyen hevülő polgárságot. A Halászkapu, amerre belépnek, diadalkapuvá alakult át erre a napra. De a csorgó eső mindent elrontott. A kivilágítást is el kellett halasztani. Nem nehéz elképzelni, hogy koldusgunyában ott állott a költő s nézte, nézte az elázott pompát, egyik lábáról a másikra téve sovány teste súlyát s le-letörölve arcáról a langyos esőt. Nem itt jött-e létre lelkében az „Apostol" ama jelenete, amikor Szilveszter megpillantja a zajban és fényben úszó városban a királyt és kíséretét? Hol másutt? Mely alkalom, mely ünnep ez? Talán az isten jött a földre Saját képében, és saját kezével Átadta a rab-embereknek Rég elveszített szabadságukat? Hogy ily nagy a fény, az öröm. Nem; nem az isten, más megy ottan, aki Kisebb az istennél, azonban Magát nagyobbnak tartja: a király!... Lenéző gőggel megy az emberek közt, Mint a szelindek a kicsiny ebek közt, S amerre néz, térdek s fejek hajolnak, Mint a viharban a nád erdeje, S torok-szakadtáig kiáltja A szolgacsorda: „éljen a király!" Ez a kép Pozsonyból való, csak később hívta elő, amikor már Petőfi-Szilveszter a valóságban is közbekiált: „Haljon a király!" S ott a tömegből rálő és 48