Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1954)

ahol mégis újból diák s mozgatja az egész „Képző Társaságot", az önképzőkört. 1842. november 2-án kelt pápai levelében írja: „...rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek."

4

3 Panaszkodik, üldözi a sors, az iskolát most már valóban végérvényesen elhagyja, bármi következménye lesz is a szüleinél. Nem bírja tovább: művész és költő lesz! S Pápán éri a nagy esemény: megjelenik, nyomtatásban jelenik meg első költeménye, az ország első irodalmi folyóiratában, Bajza, Vörösmarty, Toldy lapjában, az „A t h e n a e u m b a n". Aztán beáll színésznek megint. De már érzi: igazi mondanivalója a költői szó. Állandó gerjedelemben él, attól szenved, hogy nem fejezheti ki magát. Sokat olvas, tanul és sokat lát. Már erősen megtelik a „dúsgazdag bánya, a tapasztalás", de még mindig nem teljesen. Pozsonynak jut ismét a feladat, hogy rárakjon, amennyit csak elbír. Elmúlik az 1842-ik év, már 1843-ban vagyunk. A költő átvonult a vándorló színtársulat állomáshelyein, pénze nincs, Vörösmartytól kap valamit Pesten, azzal fut is már Pápára, ott valami viseltes ruhára tesz szert s óriás-cipőkre. Ilyen madárijesztő külsőben, de egy költő büszkeségével, kutyagol ismét Pozsonyba. Miből él útközben? Hogyan tudja megcsinálni, hogy egy krajcár kereset nélkül ebédel-vacsorál s meghál? Ismeri már az országúti vándorok törvényeit. Jószívű emberek vendégelik meg, felengedik a szekérre, tereferélő vásárosok szánják meg s viszik magukkal, helyet szorítva a Pozsony felé igyekvő szekereken a vándordiáknak, aki annyira 41