Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1954)

ták előtte. A népi alak álorcájában könnyű s hálás búvócska-játék volt neki a friss élmény lerögzítése. S a forma? Azt várta akkor mindenki, a pozsonyi diákok is. Retorika helyett a népdal ritmusát kívánták. Ügy tűnik fel, Pozsonyban volt akkor, a pozsonyi diákokban (mint majd századunk elején is),

42 a népi realizmus első lelkes közönsége. A pozsonyi fiúk úgy fülelnek az ilyen igazmondó hangra, mint az idegenben élő fülel az otthoni hangra. A népiességet ők, a falukról érkezők, aztán mindenkinél jobban érzik. S a fiatal költőben olyan tan'tóra akadtak, akinek hitelességéhez nem fér kétség. Ő valóban nem csupán az új versformát ismeri, hanem a versben foglalt népet is, fiának érzi magát; amit ír, azt közvetlen valóságból veszi s úgy alakítja, hoey töményebb legyen az egyszerű szemlélet valóságánál. Lehet, hogy többet is írt akkor ilyet. Mindenesetre ez a kettő megmaradt. Kézirata nincs meg. A verseket Kemény aznap, ahogy átvette, a Magyar Társaság ülésén saját műveként olvasta fel. Zúgó tapsot kapott, gondolhatjuk, s mindkét vers azonnal a kör híres emlékkönyvébe került. Természetesen Kemény neve alatt, a jegyzőkönyvi dicsérettel egvetemben. Évtizedek múlva diktálta le Kemény emlékezetből a két verset; Greguss tette közzé mindkettőt 1875-ben. Ahogy jött, úgy tűnt el Petőfi ismét; mint mondtuk, tán másfél hónapig volt ezúttal Pozsonyban. Egy évig nem látja a várost. 1842-ben csak az év vége felé hallat magáról. Szeberényinek ír, a nála idősebbnek, gyónó-valló hosszú leveleket Pápáról, 40