Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1954)
gulatban. Ekkor történhetett az, amit Kemény János mond el Petőfi-emlékezéseiben, hogy tudniillik a költő részletesen elmondta nekik, mi minden esett meg vele azóta, hogy elhagyta az aszódi algimnáziumot, főleg azt, hogyan szökött el apjától Pesten s hogyan állt be katonának Sopronban. Egyébként Keménytől tudjuk azt is, hogyan találkozott velük a költő március 27-én a Dunaparton. A diákok épp arra mentek, mikor hátulról valaki egy bottal nagyot húz D lhány i Zsiga hátára. Már épp neki akartak menni, mikor látják, hogy a „világoskék, kopott bonjourban lévő desperát kinézésű alak" nem más, mint a fiatal költő, aki jót nevetett meglepetésükön. 3 7 Megélhetésre azonban semmi kilátás nincs Pozsonyban. Magyar színtársulat sincs éppen, s Orosz lapjainak iránya nem a költőé. A mindig jókedvű, nevetgélő pajtás, mikor nem látják, komoly számadást csinál a lehetőségekkel. Tovább kell mennie. Nem lehet, hogy a baráti szeretet táplálja, s a fiúk megosztozkodjanak vele egy falat kenyéren. Megmondja nekik, másfelé kell szerencsét próbálnia. A fiúk hiába kérik, marasztalják. Ismerik, hogy hajthatatlan. Április 7-én vagy 8-án hagyja el ezúttal Petőfi Sándor Pozsonyt. Mindössze két hétig élt ekkor Pozsonyban. Egyik pajtásának, Török Gyulának, aszódi osztálytársának, egy tenyérnyi kékes papírlapra tréfás régieskedéssel s mókás aláírással, talán épp a kedvenc Gvad á n y i n a k modorosságát utánozva, egy kedves klapanciát ír: 3 8 32
