Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1954)

Hogyha messze leszek tőled vettetődve, E lap által légy rám emlékeztetődve. Jó barátod Pozsony, Mart. 25-én 1841. Petrovich Sándor mk. opsitos katona Fogja már a cókmókját s botját, s kezel sorba az elnémult barátokkal. Az első tavaszi langyos szellő cirógatja a pozsonyi kéményeket s a dóm aranyszegélyű, acélszürke tornyát. A fákon már görbulnekdagadnak a rügyek, midőn a csöpp társaság útrakél. Hisz mondanom se kell, hogy mindnyájan elkísérték az útra. A hajóhídon át a ligetbe, onnan meg Oroszvár felé vezet a legrövidebb út a Dunántúlra. Mint hű testőrök a vezért, úgy kísérik a vándorbottal lépegető sovány, égőszemű fiút. Egy órányi gyaloglás után valahol az úton megállapodnak. Ismerve a távozó vérmérsékletét, gyengéden, leragasztott borítékban adják oda azt a kis összeget, amit hirtelen egymás közt gyűjtöttek különös barátjuknak. Ismerték, tartottak tőle, hogy nem fogadja el. Ezúttal elfogadta. E fiúk valóban első hívei. Nem csalódhat bennük. Elfogadja a pénzt, de csak egy feltétellel. Ha Esztergályi Miskától megkapja azt a kis tőrt, amit Pozsonyban hiába kért tőle. A fiúk rosszat sejtve összenéznek. De a költő mosolyog. Mitévők legyenek? Odaadják neki a tőrt is, nehogy büszkeségében megsértődve visszautasítsa a pénzbeli segélyt, amelyre — jól tudják — fölöttébb rászorul. Tartottak tőle, hogy a fegyvert maga ellen fordítja? Nem hihető. Jól ismerték ők ezt a furcsa ter3 pptßft 33