Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1954)

megáll a zsidónegyed alján, a Vármegyeház-téren, ott a duplatornyú sárga Szentháromság-templomnál most építik át a régi kolostort megyeházzá, homlokzatára rakják fel a Pálffyak aranykeréken ágaskodó szarvasát. Természetesen, a Pálffyak „örökös főispánok" a megyében. A licisták mindent tudnak. Viszik tovább, egy cseppnyi sétára, a S1 u b e k-kávéshoz, ahol valódi török kávét főznek. Ott lépkednek a Sétatéren: Nézd, ez a „Hollinger!" — mutatják a jurátusok híres kávéházát, amelyről majd J ók a i annyit ír az „Egy magyar nábob"-ban, Puls zky az önéletrajzában és Vas Gereben a „Jurátus /életben". Betértek oda egy csésze forró kávéra? Annyira még tellett a zsoldból vagy a vendéglátók garasaiból. De már az elegáns János-téri úri kávéházat csak kívülről szemlélték s a Kálvárián lévő „Csokoládékertbe" dehogy mertek volna belépni. A pozsonyi benyomások még nem érnek véget, csupán megszakadnak egy rövid időre. Az összeköttetés a soproni laktanya s a pozsonyi diáktanyák közt még 1840 tavaszán váratlanul megszakad. A kis katona századával útrakél, délre menetel. Azt várja, a tiroli Alpokba kerül, így mondták. Az Alpok helyett azonban Grácon át horvát földre irányítják. Katonaorvosok megvizsgálják: szívbaja van. Ezzel irányítják vissza Sopronba. S orvosi jótéteményként, mint ifjú obsitos, 1841. február 28-án végkép otthagyja a császár hadseregét. Egyenesen a rozsnyói származású Pá k h Alberthez siet, felkeresi Sasst, rokonát, aki ugyancsak Sopronban diákosko27