Nyitrai fejfák (Nyitra. Lőwy Antal és Fiai, 1940)
Mészáros József
EMLÉKEZÉS MÉSZÁROS JÓZSEFRE 1. Eltemettük Mészáros József ötvösművészt. és szobrászt. A méltóságos és komor szertartás döbbenetében, vígasztalásában ott láttuk öszszetörő feleségét : Kozmovszky Emmát, a nagyváradi—aradi színházak egykor oly ünnepelt operaénekesnőjét. Ott láttuk a halottnak szüleit, a fájdalom és gyász vergődésében elomló egyszerű kedves házaspárt — elvesztették nagyszámú családjuk csillagát, szemefényét. Az elbágyadó októberi nap sorra letépte a fák színekben felégő leveleit — a természet parancsát teljesítve és betöltve -— elvégezték hivatásukat, felfakadtak, kinyíltak, fürödtek a tavasz csókos szelében, ragyogtak a nyári nap tüzében —• most, hogy elérkezett az ősz, az elmúlás, ki csodálkozik azon, hogy meghalnak ? De ez a zseniális ember, ki alig lépett férfikorának delelőjébe, kinek hatalmas tehetsége csak most bontotta ki színes, pompás virágait, itt hagyott mindent, amiért élni, alkotni, küzdeni érdemes : a szerető, gyengéd, magafeláldozó hitvest, ki mint a mesebeli madár saját vérével táplálta urának lassan-lassan elszikkadó életét — a művészetet, melynek felkent papja és egyúttal legrajongóbb híve volt, a munka fanatikus ihletét, szilaj lázát, teremtő áhítatát. 2. Dies magna et amara... elvonul előttünk egy élet, egy művész pályája, tele küszködéssel és diadallal. Három ország diplomájával koszorúzva kovácsolta, verte, forrasztotta ékszereit, plakettjeit, hogy élete utolsó éveiben mint szobrász is szerezzen hírt, elismerést. Magyarország, Németország, Olaszország ipari és képzőművészeti főiskolái előtt vizsgázott, hogy a legteljesebb tudással visszatérjen közénk, a kis műterembe, hol éjszakát nappallá pezsdítve, nem lankadó munkával tárja ország-világ színe elé ízlésének, képzettségének, művészetének kincseit. Ez a szakadatlan fáradozás elcsigázta törékeny testét, megbénította lelke szárnyalását, megbetegedett... és most több évi szenvedés, fellobbanó, de csalatkozó reménység után utolsót dobbant nemes szíve : egy igazi művész, egy nagyszívű ember szíve. 3. Sohasem felejtem el... mikor utoljára láttam. Ott sétált felesége oldalán, a nyári nap nyugodt derűjében. Feje, ez az okos, finom vonalú, átszellemült arc, visszatükrözte a benne dúló és romboló betegséget, de szeme, a művész naiv, gyermekes tekintetével éí megfigyelő, látó erejével rám meredt, belém fúródott. Megismert — ajkán mosoly remegett — kezével intett — úgy látszott, mondani akart valamit — de aztán tovább ment. Soha, sohasem fogom elfelejteni ezt az utolsó üdvözletet, a mindent tudó szem szomorú rebbenését, a halál sejtelmé30