Nyitrai fejfák (Nyitra. Lőwy Antal és Fiai, 1940)

V. Fodor Ilus

nek árnyékát — mikor a pillanat töredékében búcsúzott el a világtól, a művésziettől, családjától, az élettől, mindentől, ami alig, hogy az övé lett, már el is vesztette. A kialvó öntudat végső erőfeszítésével mondott Istenveledet — hogy soha többé ne találkozzunk, hogy többé ne lássam. Időn és téren át felém lángol ez a pillantás, mely valaha örült a formák végtelen gazdagságának, az engedelmes fém domború hajlásának, az agyag alázatos készségének, a véső útjának, a márványtuskó szoborrá kifaragásának — a művészet szóval le nem írható mámoros vad teremtő gyönyörűségének. Ez a szem most elhomályosult, megtört — mégis átvillan a halál ködén, hogy ne húnyjon ki tüze belőlünk — rá emlékező híveiből. V. FODOR ILUS 1938 február 11-én halt meg. . . . Ezt a búcsúszót D'Annunzionak kellene megírnia, nem nekem, a szürke krónikásnak, hatalmas teremben, melyet végig fekete kárpitok borítanak be, súlyos ezüstbe foglalt viaszgyertyák illatos lobogása mellett és nem a rideg íróasztalnál, a homályos kis szobában, délelőtti józan villamos fénynél — hogy a gyász komor, fenséges és pompázó igéivel méltóan el tudjam zokogni azt a fájdalmat, melyet éreztem, mikor V. Fodor Ilust temették. Néhány napi betegség után, szinte órák alatt senyvedt el egy feltűnő szépségű, huszonhat éves asszony, kit szeretet és béke vett körül. Mi történt, hogy egy fiatal nő halála ekkora megdöbbenést és riadalmat keltett ? V. Fodor Ilust a Szlovenszkói Magyar Közművelődési Egyesület nitrai csoportjának színpadáról ismertük meg, melynek kétségtelenül legnagyobb tehetsége volt. Szinte tüneményes gyorsasággal tört a kis műkedvelő csapat élére, néhány hónap alatt forrt ki és érett meg színjátszó képessége, hogy ajkáról gyönyörködve hallhassuk a magyar beszéd, édes dallamát, finom árnyalását, zengő hullámzását. Magafeláldozó és hosszadalmas törekvéssel csiszolta ki talentumát, hogy elkápráztassa és magával ragadja a vidéki düettáns színpad híveit. Sajnáljuk-e, ki megfordított fáklyával hull a végtelen éjszakába 0 Ki itt hagyta egy felhőtlen mennybolt tündöklését ? Kit a végzet kalapácsa durván kitördelt, mint egy nemes veretű ötvösremeknek, egy művészi kösöntyűnek legdrágább gyémántját ? Borzadjunk <meg, ha látjuk, hogy egy tavaszi kert legkarcsúbb virágszála hervadt el ? Avagy irigyeljük, ki nyílása kezdetén szórta el szirmait, ki sohasem ismeri meg a betegség sápadt félelmét, a szenvedés csüggedt sóhaját, az öregség megalázó kínlódását, aki elszállt közülünk büszkén, szépen, fiatalon? 31