Nyitrai fejfák (Nyitra. Lőwy Antal és Fiai, 1940)

Demjén Géza

Miklós Jenő: : : : --ŕ DEMJÉN GÉZA HALÁLÁRA ... Lassan behúzom magam mögött az ajtót, egyedül vagyok a szobában, ahol néhány nap előtt olyan kitörő örömmel fogadtunk, Géza, hogy a tátrai pihenőből hazajöttél és első utad hozzánk vezetett. Megsimogattunk, megveregettük a hátad, a vállad, erős váll, nem fog öszszeroppanni, egy kis kimerültség, fáradtság volt az egész, a tátrai szél elfújta — a nap. mint a tavaszi havat, elolvasztotta. Örömmel fogadtunk. a fáradtságot nem vettük észre sem a szemedben, sem a régi, mosolygós arcodon, kemény kis lépésben jártál közöttünk, a szemed körülfutotta a régi kedves arcokat, a feleséged, a fiad melletted álltak. . várj csak, még jobban magamra húzom az ajtót, így, most itt egészen egyedül vagyunk ... * A toll lelke nélkül csúszkál a kezemben. A nagy, sárga ámpir-támlásszék üres, a zongora fölött nem fog elszállni többet az ó-francia balladák egyszerű karácsonyi sora. Dem j én Géza, a kerepesi-úti halottasház kamrájában fekszik, Napol eon-vonásai megkeményedtek. A sötétet nézi. Mint kis, tízéves fiúk, kézenfogva indultunk el az iskoláknak, az életnek. Neki, az életnek. És a nitrai rétek, szőlőhegyek, hajnali ministrálások, önképzőköri szavalások után neki ennek az idegen városnak. Nem várt és nem fordult itt utánunk senki. Egyedül voltunk. A kis, fekete uccákban, sötét diákszobákban. Néha szereztünk egy szomorú, fájósnyakú hegedűt és daloltunk reggelig. Reggel ő hivatalba indult. Emberfeletti szorgalommal és pontossággal. Tisztviselő volt a fővárosnál. Adóívekkel bíbelődött. És később a tanügyi osztályba, Bárczy és Déri tanácsossága mellett, egyik legszámottevőbb munkása annak a fiatal generációnak, amely a mai Budapestet megteremtette. Mindig dolgozott, mindenki szerette. Fiatalon lett tanácsos, a nitrai kisdiák pesti karriért csinált, de azért lelke legmélyén megmaradt kisdiáknak, zenéért, képért, versért lelkesedő, lángba lobbanó diáknak, aki kiemelte könyveim közül Adyt, vagy Tóth Árpádot és lassan kezdte olvasni a kedves, megszokott strófákat Ilyenkor volt talán a legboldogabb. Talán. Vagy ha közénk jött, piktorok, írók, zenészek, újságírók közé. Ragyogott az arca, egy-egy tréfán órákig elmosolygott. És koncerten, tárlaton, senki se nézte annyi megértéssel és olyan szeretettel a dolgokat, a munkát, amelyet a szív és a tudás együtt teremt, senki, mint ő, 28