Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Fábry Zoltán: Res poetica (Fiatal költőink antológiájáról-részletek)

menetelő csillag-sereg. Siess, szellő, hadd énekeljek, jövőre én is ott leszek." A vers maga rokkantan ér célba: keze-lába kificamodott e fülsértő versbotláson: „Csillagokig hadd zengem én is, kedvemnek hisz parazsa van." Az erőszakolt, túlhajtott attitűd élményhiányra mutat. A Lomnic alatt természetélménye sem találja meg a megfelelő szót, amit ez a sor — „úgy áll a Lomnic, ezredévek halk ízét szórva szét" — világosan tanúsít, és a zárókép — pionírok a lomnici függővasúton —• csupán önmaga nagyszerűségének súlyával hat. Ez az élményszegénység csak a szerelemben oldódhat gazdagsággá: „Voltál víg, szikrázó nevetés, szívre balzsam, vagy a szívbe kés, derű egyszer, máskor meg ború." Ezt költő írta! De a versvég ront: „hogy fájva fáj a közénk szakadt távolság, s hogy barikádokat döntögetve örökké szeretlek". Az ide nem való szó, az erőszakolt barikádfogalom hatásgyengítőn funkcionál! Ahol nincs erőszakoltság, ott az adekváció zavartalanul hat. „A jókedv-rombolóra" gondolok. Az autóbuszmegállónál állnak a falusiak évődve, egymást ugratva, és akkor közéjük toppan idegenségével a városi nő: Telefonoszlop sírt a szélben, de ott kacagva dőlt a szó, s akkor dölyfös büszkeséggel jöttél te: jókedv-romboló. Jöttél libegve, mint egy tündér, vagy giccses tündér-másolat? Köszönés helyett tüzet kértél, s a télre szórtál átkokat. Elnémultak a tréfák, élcek, a vidám ugratások, és a hópelyhekkel együtt hullott reád a bágyadt megvetés. Itt, e kis élményből maradéktalanul kihozott Nagy Lajos mindent. Fényképezni is tud: ott van Mártonfala és kulisszája: „Körülötte havas dombok, mint kabáton kerek gombok. S mint deres bajszú katonák, zúzmarásan őrzik a fák." Legjobb verse a Fájdalom. Öccsét siratja; életét-halálát a testvér három betoppanásával érzékelteti: 130