Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

Kritikai elvek és törekvések - Duba Gyula: Esztétikai gondolkodás-paradoxonokkal

témadetermináló szerepének a hangsúlyozásával a formai szemlélet iránt mutat erős hajlandóságot. Más helyen fenntartásokkal említi a „mondanivaló foganta verset", mely ugyan hamarább hoz eredményt, de buktatókat is. A modern vers lényegi jeleit kutatva nála, jutunk el a következő. Tolnai Ottó verseit jellemző definícióhoz: „... sajátja az a laza. alogikus felépítés, amelynek fő motorja az asszociáció, a képek közötti »csend«, a terek kitöltetlensége, s ezzel az olvasó emotiv bekapcsolása a versbe"'. S még egy megközelítése a költészetnek: ,,A költészet tehát olyan felfokozott, kétségbeesett állapot, amikor a dialógusra vágyó költő képzeteit szólítja meg, s azok mintegy megszánva a költőt, élőlényként visszaszólnak." Itt újabb paradoxon csírája bujkál: a költő személyes indítékokból (magánya) képzeteit szólítja, s azok visszaszólnak ugyancsak a költő elszemélytelenedett versében. Mert máshol a vers személytelenségét szorgalmazza, mint a korszerű líra alapvonását, és néhányszor elmarasztalóan szól a személyes, „romantikus" versről. Egy kezdővel kapcsolatban írja: „Ahelyett, hogy a »sejtés-« belső mozgását teremtené újjá, helyzetet értelmez, személyessé tesz, tehát hígít." Nála a személytelenség valahol az univerzalitás ismérve és előfeltétele. Szó volt már arról, hogy a modern líra személytelensége közelről sem független a költői szubjektumoktól: valószínűnek látszik, hogy ez a személytelenség tulajdonképpen egyfajta „személyesség", tudatos póz és a költészet által magáévá tett forma, s okai a költő egyéni felismerései és objektivitásra törekvő programja: nem eltűnni akar a vers valóságában, hanem kozmikus méretű — tehát általános — minden akar lenni. Ha különféle költők verseiben vizsgáljuk ezt a személytelenséget, kiderül, hogy minden igazi költőnek megvan a maga „személyes személytelensége", amely egyéni világképében és formanyelvében gyökerezik. Gondoljunk Vasarelyre, aki így ír a művészetről: „A névtelenség felé közeledünk, hogy felfedezzük a becsületes mesterséget", s aki szintén a személytelen művészet hirdetője, s ennek ellenére művei nem a világ képét, a valóságot asszociálják, hanem őt magát. Térjünk vissza az első paradoxonokhoz! A pontköltészetből kimaradtak az emberi vonatkozások, s ez a hiányosság a túlméretezett 71