Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

Publicisztika és irodalomtudomány - Csanda Sándor: Fábry Zoltán: Kúria, kvarterka, kultúra

a megbírált és a bíráló szempontjából. Fábry kritikáinak áttekintésekor ez a második szempont szinte fontosabb az elsőnél, mert sokszor jelentős cikket tudott írni jelentéktelen könyvekről, dilettáns, provinciális jelenségekről is, s könyvéből elsősorban nem a csehszlovákiai magyar irodalom, hanem az író — a legjobb esszéírónk, kritikusunk és publicistánk fejlődését ismerhetjük meg. Már többen is vitatták Fábry írásainak műfaját, maga az író egyik könyvében antifasizmusnak nevezi, B. Nagy László pedig a novemberi Kortársban közölt kitűnő tanulmányában (A stószi mérték) történelmi esszének mondja. Ha pedig Fábry alkotó módszerét vizsgáljuk, azt kell mondanunk, hogy elsősorban költő; kezdő és kísérletező lírikusaink bosszantására (tréfásan) azt is hozzátehetnénk: a legjobb csehszlovákiai magyar költő. Az esszé, a XX. század kedvelt reprezentáns műfaja, elsősorban a költészethez tartozik; személyes vallomás, nemcsak a gondolatot közli, hanem a gondolkodó érzelmi magatartását, egyéniségét is megmutatja, s éppen ez utóbbiban van jelentőségének, mai népszerűségének magyarázata: a sok változást, csalódást megért olvasó az író egyéni magatartására, személyiségére is kíváncsi, hogy hihetőnek, hitelesnek tarthassa, amit mond. Csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy Sinkó Ervin, egy jugoszláviai magyar esszéíró, Fábry kortársa az irodalmat egyenesen a költészettel azonosítja, s esztétikai értékét így határozza meg: „A költői mű esztétikai kvalitása és esztétikai értéke, igazsága a műben testet öltő konkrét szubjektív embertől, és semmiképp sem az objektív »tartalomtól«, az objektív, történelmi-társadalmi tényezők által meghatározott témáktól és megismerésektől függ." (Sinkó: Magyar irodalom, 435. o.) Fábry Zoltán egyik legfontosabb, elvi-esztétikai nézeteit összegező tanulmányának, az Antisematizmusnak bevezető részében maga is vall arról, hogy alkotó tevékenysége költői indíttatású és jellegű: „Ady... az imperializmus, a világháború korában megtalálta az ember helyét és nevét. Formulája, »ember az embertelenségben«, történelmi névadás volt. Egyszeri, felülmúlhatatlan és végérvényes. Vallom: e névadás nélkül vak, süket és néma maradtam volna. Amikor rádöbbentem, ráeszméltem kinyilatkoztató, összegező értelmére, ez lett az a 469