Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Tőzsér Árpád: A líra vallomás honanja Ozsvald Árpád és Zs. Nagy Lajos verseiben (részeletek)

ajtót felnyitom előtted, csalódni fogsz. . .") a gyermekkor látszatharmóniájából kiábrándult költő rezignációja. Az ifjúságot aposztrofáló I. rész frissebb, pattogóbb: Tornyok hajolnak lábam elé, ölében ringat a felhő, őzek riadt szeme a tükröm, tántorgó részeg az erdő, fűrészhegedű sír fel, orgonasípok a tölgyek, a mindenség kórusa ordít... Az első sorok még a világ emberközpontúságára utalnak, de a „mindenség ordító kórusa" már borzalmat sejtet. Ez a borzalom lesz valósággá a II. rész dehumanizáló képeiben („zörgő antennák váza a csontom") az ember uralma alól kiszabadult világ jegyeiben. A III. rész egy kétségbeesett idillel (kitörési kísérlettel) kezdődik („Ülök a szobrok tenyerén, / a világ zenéjét hallgatom, / kezemben karmesteri pálca, / harmatcseppet hintáz a szél / az esőverte vén bokrokon"), de hiába minden, hiába búg fel a Holdfény-szonáta is, mert: Beethoven süket csendje vesz körül, a szobor hideg teste megremeg, kigyúl a fény, s a színfalak mögül bohócok lisztes arca rám nevet. A kör bezárul. A vers olyan eszelős képpel végződik, ami után már semmi sem következhet. „A kilencedik szoba", amelyből a gyermekkor harmóniája (az Ember) megszökött, üresen maradt, s a költő „Beethoven süket csendjében" védtelenül reszket. Ezt a „süket csendet" lett volna hivatva kitölteni a mítosz, a kultúra harmóniája, de a kor embertelenítő hatalmaival szemben ez is tehetetlen,- s megidézése ellenkező eredménnyel jár: a „kegyetlen időt" hatványozza. A bibliai tékozló fiú története is csak arra jó, hogy a falut elhagyó költő idegenségét és tehetetlen kétségbeesését az elviselhetetlenségig fokozza: Mért jöttél vissza, bátyám, a pusztaságból, talán a félelem törte meg a hátad. 204