Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Tőzsér Árpád: A líra vallomás honanja Ozsvald Árpád és Zs. Nagy Lajos verseiben (részeletek)

Ó, emberek, ki nyújtja felém karját, hogy a kétség poharát kiürítse, tudva, ez a borzalmak vállalása, tudva, hogy táltos lovunk elveszett, és nem szívja fel tüzes orrlikába a halált fakasztó mérgeket. S ne sajnáljuk a helyet, idézzünk a Törvényből is: a nyers erőt dicsőítettem önfeledten, az ököl jogát: pusztuljon, aki gyenge, s a harcos szemtől szembe védje meg magát. A sámsoni szamárcsont volt a példa, Héraklész, kit nem rettentett kígyó, alvilág, s két térde közé fogta a vad Kerberosz fejét. Tudom: ma a nyers erő megvetésre méltó, Omphale szép női ruhába öltöztette Héraklészt, Delila levágta Sámson haját. Az ész, a csel többet ér, mint a puszta ököl, alattomos bosszú követi a haragot. Mi rokonítja a két idézett verset? Építőanyaguk: a mítosz. S miben különböznek? Erre már nem olyan egyszerű a válasz. A dísztelen, de igen expresszív Mese és valóság „kíntól gyötört" költőjének nincs a vers anyagán túl mondanivalója. Az élet vizét kereső mítoszhős azonos a költővel, de ezzel az azonossággal az eredeti történet átértékelődik, a „biztos jelet" elfedő és „táltos lovát" elvesztő költő valóságával motiválódik. Ezzel szemben a Törvény költőjének, aki tudja, hogy „ma a nyers erő megvetésre méltó", a mitológia alakjai csak arra szolgálnak, hogy velük a vers tanulságát bizonyítsa: „Az ész, a csel többet ér, mint a puszta ököl". (A vers összefüggéseiből ugyan érezni, hogy a költő igaza ezzel nem azonos, sőt ennek épp az ellenkezője, de ez a dolgon mit sem változtat.) Ezzel az ozsvaldi vers ismét szubjektumra és objektumra „hasadt", anyaga (a mítosz) nem vált teljes esztétikai értékké. A Mese és valóság azonban más szempontból is érdemes a vizsgálatra. A költő a 14 soros kis versben a „kék tengerek hetvenhetedik szigetének" adottságától a 201