Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Fábry Zoltán: Res poetica (Fiatal költőink antológiájáról-részletek)

Hatan az ágyra férnek, kettő az ablakon trónol, a padlón ül, akinek már egy cseppnyi sem jutott a jóból. Jó így együtt a kis szobában, szíveink közelebb jutnak, ellocsogunk földről, leányról, míg a percek halkan futnak. Néha bor kerül, dalra gyújtunk, meg-megrezdül a kályhacső, velünk dalol a hold az égen s halkan ketyeg az idő. Majd könyvet visznek, elköszönnek, keményen megrázzák kezem, nem mondom, de tudják, érzik, hogy őket nagyon szeretem. Ennyi az egész, és mégis milyen sok! A falusi legények és a tanító új viszonya mint egy megváltozott élet bizonylata. Fecsó Pál, a falusi tanító, ennél többet nem adhat, nem mondhat. Ez maga a maximum: népszolidaritás, szocialista példa — frázis nélkül. De Fecsó költő, és „versben" — a legnagyobb német kommunista költő, Johannes R. Becher tanúsága szerint — „az én világgá szabadul". A világgá szabadulás azonban nem jelent szó szerinti világba vágtatást, Becher Pascal-versében olvassuk: „Minden végtelen kicsiben világvégtelenséget fedez fel." Világgá szabadulni közvetlen embertársamba is tudok: szerelem, barátság, szolidaritás egyformán adnak szárnyakat, és tárnak fel világot. Itt, Fecsó esetében a szárnyalás elmaradt. El kellett maradnia: a vers polarizáció nélküli, távlatpróbálkozás nélküli. Anyaga: túlvállaltan egyoldalú, a szolidaritás önmagával elégedett. A versanyag — költő és legények — úgy azonosult, hogy nem tud önmagából és önmagán túllépni. Az adottság önelégedettsége a monotónia kérlelhetetlenségét állandósítja: az egy helyben topogás veszélyét, kikerülhetetlenségét. (A gyakran ismétlődő „topogok" szó nem véletlenül lett Fecsó árulkodó gesztusa!) Pedig Fecsó, akit az új társadalmi dinamika, a munkavágy hajt, másképp akarja: „Topogjon, kinek kedve tartja, én nem tudok menni csigamód, vár az élet, hív a munka, tenni, adni 123