Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-12-01 / 9-10. szám - Kritika - Asztalos Dezső: Magyar versek könyve

san ismeretes, amit idéznek, szavalnak, énekeinek: szeretnek, — azt kitagadni, lekiismeretünk tiltotta volna." Viszont közfudatba be-nem-fogadott, de nagyjelentőségű versek „kitagadását" nem tiltja ugyanez a lelkiismeret; bevallottan bizonyítja Ady sok-sok későbbi versének mellőzése. — Szerintünk — s ezt maga Horváth is jelzi idézett mondatában, — a művelt magyar közönség közízlése még nem elég fejlett ahhoz, hogy minden esetben teljes igazsággal megállapíthatná költeményeink esztétikai értékét. Verskiválogatása módját nem annyira szigorú elvi meggondolások, sokkal inkább rokon- és ellenszenvei vezetik. Költészeti jelenségeink közül természetszerűen jobban és hamarabb megkedveli a „közzel való szolidarítáisban" gyökerezőket, mint azokat, melyekben a „közösségi összetartozás érzése meglazult." S eldöntheti-e költőink rangját a magyar költészetben közönségünkkel szemben tanúsított magatartásuk? Bizony nem. Már pedig a magyar költészetnek még történeti szempontú bemutatásánál is elengedhetetlen követelmény az esztétikai szemszögű arányítás. Az irodalom — meglehet — viszonyfogalom: írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével. De hogy megalkuvás nélkül az lehessen, egyúttal és elsősorban tárgyfogalomnak kell lennie s mint ilyen, immanens alapjegyéül bírja a közhangulat felett álló aisthesist. Igazán „történelmi"-vé nem azzal válik egy költő, hogy a nemzeti köztudat elfogadja annak, hanem a saját írói vívmányai, „történelmi" méretei, jelentése folytán — az illető szakkörök nyomatékosabb megértése, elismerése jóvoltából. A többi idő, illetve propaganda és ezentúl is közösség-lelki diszpozíció kérdése főleg éppen a legproblematikusabb, mert talán legrendkivülibb tehetségű költők esetében. A művelt magyar közönség közízlése csak akkor lehetne osztatlanúl megnyugtató értékeléssel a magyar költészet szemelvényes bemutatásánál, ha azt a szakember nemcsak meghallgatná, de befolyásolni, irányítani is akarná. Valahogy így lenne elérhető, hogy se a magyar közízlés nevében ne vétsünk az esztétikai értékrendszer ellen, se az esztétikai értékrendszer nevében a magyar közízlés ellen.

Szerencsére Horváth Jánosnál a szociális gondolatnak irodalomba vonása egyedül a közízléshez alkalmazkodás erejéig teremt esztéikai megkötöttséget. S e tekintetben sem annyit, hogy ki ne bontakozhassék a saját történeti elmélyülésének és egyéni ízlésének tág horizontja. Szellemtörténésznél érthető előszeretettel tekint az irodalom kollektív arcára. Egy-egy korszak, egy-egy ízlésirány geneolőgiáját, jellemét és utóhatásait nagy vonásaiban és külön elemeiben egyaránt szemlélteti. Anyagát lehetőleg pontos időrendben sorakoztatja föl, de ezzel korántsem távolodik el a különféle irodalmi kategóriák, motívumok közt található belső érintkezési pontoktól, sőt az irodalomfejlődés ősz” szefüggő jellege és menete tökéletesebben ki nem világolhatna. A Horváth anthologia tükrében még a legellentétesebb törekvésű áramlatok is egymás kiegészítőiként vagy építőiként jelennek meg. Nemzedékek egymás vállára állnak, egymást segítik. Az „általános emberi" bátorítólag siet elébe a nemzetinek, mint azt pl. Kazinczy „Misoxeniá"-jának különösen első sorából láthatjuk. Viszont a „nemzeti" Kisfaludy Károly a „sok hazapuffogatás"-t gúnyolja saját két drámai zsengéje önbírálatával, hogy az utána következő Vörösmarty-nemzedék komolyabban és méltóságteljesen lehessen magyar. A nemzeti klasszicizmus — megalapítója, Petőfi, révén eleinte a Bajza-korszakhoz jár iskolába. És így tovább egészen a történeti szempontú gyűjtemény legvégső időhatáráig: a ma még élő költőink alkotta irodalmunkig. „Hiába vagyunk bármily modernek", — írja Horváth, — ízlésünkben van valami Balassából, van Zrínyi- és Gyöngyösiből, Amadé- és Faludiból, van Csokonaiból s van a XIX. század további nagyköitőinek mindegyikéből. S őket olvasgatva, ízlésünknek hol egyik, hol másik elemét élvezzük mintegy elkülönítve, kiválasztva, vegyítetlenül." Valóban a „Magyar Versek Könyve'' egy-egy ízléselemnek hány-meg hányfajta kombinációjára ébreszt rá a jelenségek nagy egységekbe látásával!

De korszakok és ízlésirányok, — bármennyire sokoldalúan és lényegesen átértetnek, — inkább a költészetnek és nem a költőknek történetét szemléltethetik. Pedig ha a költészet tör-