Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-12-01 / 9-10. szám - Kritika - Illés Endre: A férfikor és a költő
mellett lehetett életbölcsességet ábrándozni, ma már csak történelem, talán még az sem: — mese. Vagy a középkori tudós költő elefántcsonttornya nem omlott-e lel? Az elvonultság, a csönd, a béke, a pepecselő rímfaragás a múlté... A mai költő bent él az életben, éli a mi életünket. De, mert több mint mi, éli az eszmények életét is, s ha életáldozat is, lát egy másik világot, ahol történnek még csodák. Ilyen életáldozatról tanúskodik Mihály László költészete. Már kötetének címében kifejezi azt az elszántságot, ami szükséges ahhoz, hogy ma költő legyen valaki. Vallomás ez a mellett a másik világ mellett. Egyike ő a legérdekesebb költő-tipusoknak, akik ma a magyar élet rögös országútján felbukkannak. Könnyű vele megismerkednünk, hiszen kötetéi Előszó helyett címmel önvizsgáiódó vallomása vezeti be. Nemcsak asckép ez, hanem sajnos, helyzetkép is tehetségeink vergődéséről ... Kötetében téma-ciklusok szerint válogatta össze költeményeit. Az első ciklus a Költő asszonya cím alatt szerelmi költészetét foglalja magába. Alig van a mai szerelmi költészetben olyan és annyi szemérmesség, mint Miháiyéban! Ha nem ebbe a ciklusba tette volna a költő, talán el sem hinnők, hogy alábbi verse a szerelem napja qlatt virágzott ki: Kószáltam újpompájú fák alatt, szememben könny csillant, szivembe bú, s vidáman hátbavert az április: mit gunnyasztasz, szégyeld magad fiú. Én sem vagyok Krőzus, gazdag legény, rossz mentét hordok, ócska süvegei, iszákomon száz lyuk s csorbult kardom, s arcom mégis rózsás és nevetek. Üde május jön, illatos tüzes nyár, száz gallyról szűz virágok intenek — velem tarts csüggeteg poéta, s lesz kincsed, mámorod, les mindened! (Hí az április.) De ugyanilyen tisztesen tartózkodó az így maradj, így... Szinte a tájköltészet felé hajl'k az Október: az én nyaram és a Virágének ősszel. Aki pedig nem hiszi el, hogy egyszerű eszközökkel, szinte mindennapi gondolatszövéssel és szavakkal is milyen kitűnőt lehet alkotni, az olvassa el a Költő asszonya c. ódát. Mert óda ez, a mi ódánk! Mihály nem a nagy és az új szavak költője, de tud új színt kölcsönözni, új édességet adni régi, elkoptatott szavaknak, mert szíve van. S mi ér többet? a szó vagy a szív? De a szív meiíett a gondolat sem marad el Mihály költészetében. Ép elég, ha csak a Hódoi a barbár c. ciklusra hívjuk fel a figyelmei, ahol őszinte átérzéssel vágyódik a legnemesebb műveltség, az olasz, a római felé. Azóta ez az álma beteljesedett. Az olasz állam felismerve kiválóságait, olyan ösztöndíjjal tüntette ki, amely lehetővé tette, hogy Mihály hosszabb ideig Itália földjén tartózkodhassék s ott a költészet örök forrásaiból meríthessen. Lehetetlen, hogy elhallgassuk A hegylakó c. ciklust, ahol a Székelyföldről kiűzött költő emlékei ragadják meg az olvasót. Üde, eleven képek ezek, s mégis oly megnyugtatók. Nézzünk meg egyet. Az ég azúrszín kiterített selyme fent, fenyőkkel kicsipkézve mindenütt, amerre a szem lát és lefeküdt a méiy súgó-búgó rengetegre a csend. Cérnás távoli füst, friss gyantaszag, emitten a sziklás dombon őrül sudár fenyők a kápolna körül, s lennről csobogó csermely fölkacag. A kis kápolna: összerótt sok deszkaszál, zsindelyén sokszor a Nemere csörtet, most béke: vén kendős anyóka pörget olvasót szent Antal lábainál. István királynak szobra ott az oltár fölött havasi virágok között — melyeket reggel harmat öntözött — S egy ősz székely kántál ősrégi zsoltárt. (Fakápolna a Hargitán.) Játékosság, de nem mesterkéltség, tisztaság, de nem sivárság, fegyelmezettség. de nem gondolatszegénység, mindez Mihály költészetének lénye-! ge, amit melegen dobbanó szíve csak még rokonszenvesebbé tesz nekünk. r. m. A FÉRFIKOR ÉS A KÖLTŐ. Irta: Illés Endre. Ebben a hidegreváló, ritkás őszi fényben egy verseskötetet olvasok
