Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-12-01 / 9-10. szám - Kritika - Illés Endre: A férfikor és a költő
перок óta ... Körülöttem a vetkező gellérthegyi kertek, — és bennem egyszerre felszakad a friss nyári emlék: a tirreni tengeren hánykódtam így nemrégiben, dermesztő hideg szélben rozoga bárkánk hullámvasúiként kapaszkodott a tenger emeletmagas dombjaira, majt mint a leejtett kő pillanatok alatt zuhant a mélybe, —- eloldva minden parttól ott voltam ilyen kiszolgáltatott, ott éreztem ilyen valóságosnak idegen elemek erejét. A könyv, amellyel nem tudok betelni, Illyés Gyula könyve, — címében a komor és kissé dermedien süket alliterációval: „Rend a romokban". De nem is a könyvről akarok írni, — kétharmada a hangvétel és a szöveg (néhányunknak, vagy akár sokunknak is, akik még olvasunk verset) nem meglepetés. A „Három öreg" meg a „Szálló egek alatt" tájfestő és emberidéző Illyése üti itt le ismét a fájdalomtól elnehezült idill hangját, a füstként tekeredő és füsíízűen kesernyés emlékezést, — azt a valóságot és hangulatot, amelyet ki tudna érzékibben megidézni: Egy nyír, egy nyár, egy sornyi krupliágy, a krumpli közt egy törpe délibáb, egy napraforgó ... félszegen ezek várják tőlem, hogy versbe lépjenek és mint az emberek a pusztáról tán elkerüljenek — Mert meggyűlölve vén szülőhonát már futna innen mindenki tovább a délibábban tocsogó akác s én is, mint nyája után a juhász. Körülbelül ez a kötet első harmada: „Magyarok". A második rész: a „Kacsalábonforgó vár". A jobbágy-ivadék hánytorgatja itt letörüihetetlen, százados sérelmeit. Ahogy másvalaki a családfájára büszke, Illyés az ősök megtorlatlanul elszenvedett ütéseit örökölte, — és nem adná a puszták népének ezt a nemesi levelét semmi engesztelésért. „Mintha apám és minden ősöm — dohogott volna ott alant, — jajongott volna föl a sírból, — Verte a rengő padló talpamat', érzi a hajófödélzet nyugszékén. Forrón, a kamaszifjúság szertelen hitével, sebeivel, lázadásával tud gyűlölni, Ludas Matyiből van benne valami, aki háromszor vert vissza minden egykori megalázást. A legmerevebb osztályszemlélet ez az attitűd, engesztelhetetlen elzárkózás, Petőfi néhány versének zsákutcája, amelyből csak a képviselőjelöltség, a nyílt levelek, a proklamációk és a márciusi napló felé lehet kitörni. Az izzó, folyékony vas fröcsköl ilyen tüzes sebeket, — igen, ezt a háborgást is ismerjük, Illyés Gyula forradalmian nyugtalan költészetét, amely szándékos ostorcsapás s amely első kötetétől mindmáig nem tudott csitulni. A költőt idézem sajátmaga ellenében, a Völgység felé szálló sóhaját: „Szépülj meg nekem is! Vaskos fájdalmaim ércét váltsd tündén kohódban aranyra!" És mintha ebben a kötetben Illyésnek megadatott volna a megváltás. A befejező „Jelek" ciklusban van husz-huszonöt olyan nagy vers, amelyek egészen új arcát villantják meg. A dúlt arc után a megkövesedett, a halálra ké-szülődőt, az elmúlás völgyeibe letekintőt. Milyen méltóságteljes lett, mennyire megnőtt, milyen döbbent csend támadt benne. Nem tudom kisebbel kezdeni, — engem az utolsó Vörösmarty-versek (a félelmetes Vén cigány, a borzongató Előszó) tragikus vízióira emlékeztet Illyés hangja. Ki nem érzi a borzongást, ha szemtől-szembe nézi, milyen sötét színekbe öltözik itt a szelíd dunántúli táj. A havazásban egyszerre keményet dörrent az ég és villámfény cikázott — Villám a hóban?' — A lovaslegények dalolni kezdtek: alig hallhatóan, húzták valahol hozzá a cigányok — E tájat, ezt a fáradt dalt, e sápadt népet, a pusztulás vágyát a szívben! bódító mámorát a bujdosásnak, futásnak, midőn gondját, mint a gyeplőt, nyakadba dobja sorsodat az Isten?* Vogulhon! Konda, Szoszva partvidéke, fagy, éhkopp és vad bálványok hazája, hol az őserdőn a szél fésűjébe ember ha száz mérföldenként akad — Könnyezve álltam kengyelem vására. S zuhantam vissza, — a lovak ugorva, mint amikor már hazai irányba, rohantak (nem süppedtek be A hóba)» mint habzó tenger tetején repültünk a metsző, éles, fütyülő halálba —
