Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-12-01 / 9-10. szám - Kritika - Narancsik Imre: Magyar nevelés - magyar műveltség
nsk, a kétezeréves költőnek áldoz. Élete, mely a fiatalság szent fényében robban elénk a Bursa nagyivásán, befejeződik azon az esős délutánon, amikor Horatius boldogan elpihen örökre. De ami közbül van, az csupa mozgalom és csupa élet. Milyen másképpen értjük a római világot, a szándékokat, melyek ármányokat szőttek, a hősiességeket, melyek a csodák határán mozogtak, a szerelmeket, amik végigszántották a lelket s örökéletü verseket csiholtak belőle. A regény alakjai úgy mozognak, élnek és szeretnek, mintha élnének, éppen ma, amikor az életet száz és száz új fogalom nehezíti. A szerző tárgyismeretének s bölcs mértékességének köszönhető, hogy ebből a vaskos kötetből nem lett giccs, hanem remekmű. A tempó, melyet a rómaiak életében felfedezünk, oly ismerős számunkra s mind bizonyosabb, hogy nincs olyan óriási különbség korok között. Külsőleg szembeötlő a változás, a lényeg egy és ugyanaz. Horatius megtalálta a boldogságot és a bölcsességet. S ha szenvedett is sokat, a békét a Digentia magányában mindennél többre becsülte. A régi ház, amely Lyde, a boldogtalan szerelem emlékképeit idézte fel számára, mindig befogadta s egy egy csalódása után megvigasztalta. Horatiust idézni kell a ma emberének, hogy példáján elmélázzon s okuljon. Révay József tiszta írói eszközökkel dolgozik nagy művében, nem keresi a szenzációt, (adódik a római történelemnek ebben a különleges szakában elég) s ezzel máris csatát nyer. Az élet így érdekes, a maga hétköznapjaiban. Ebben is van valami egészen különös varázs, az egyszerű szavakban, az eseménytelen történetekben. Révay ügyesen kihasználja minden adottságát, hogy kedves költőjét minél jobban és minél tökéletesebben jellemezze. A jellemzés — elmondhatjuk — a legtökéletesebb mértékben sikerült. Horatius, az ember, szinte ugyanannyiszor szerepelt, mint Horatius, a költő. Az emberből válik érthetővé a költő. Végeredményben, amit Révay egyéni eszközeivel itt bravúrosan elvégzett, áhitat a kétezeréves költő nagyságával szemben. A világ elmúlt s szelleme, amit a Horatiusok sugároznak a kéiezeréves jövőbe, megérdemli, hogy még az is érdeklődjék utána, akinek érdeklődését a gimnáziumban elmarasztalták. Horatius nagy költő és nagy ember volt. Tudott élni s bölcs maradni. Augustusi, a császárt, már régen elfelejtik, amikor Horatius még mindig zengi az érkező századoknak Paphos és Knidos istennőhöz írott versét. Ez az egyedülálló műfaj teljes képzettségű szerzőt talált Révayban. Könnyed, finom, zökkenésnélküli stílus s máris adva van mindaz, ami egy könyv sikerének előfeltétele. A század, mely bukóban lévő nemzetet hordozott, bőséges anyagot szolgáltat a szerző számára. Hisszük, hogy megihletik őt a többi korabeli közismert írók és hadvezérek s bemutatja őket abban a forgatagban, amely életüket jellemezte. Nagy szolgálatot tesz vele azoknak, akik a klasszikus kultúra örökkévalóságában hisznek s emberi ideáljuk Horatius, a kétezer éves költő. MARÉK ANTAL. MAGYAR NEVELÉS — MAGYÁR MŰVELTSÉG. (Makkai Sándor könyve, Budapest, 1937.) Erdély volt református püspöke régen túlnőtt jelentőségben és nagyság tekin;etében egyházi körén. Ismerjük és ha nem ismernénk, tudjuk meg, hogy a mai magyar hittudomány első emberei között van, ha nem az első! Ezen kívül, kitűnő bölcselő, közíró, kritikus, regényíró, költő, nagyszerű szónok, műveltségpolitikus, továbbá nevelő. A szó tudományos, egyúttal gyakorlati értelmében: nevelő. Most, hogy püspöki ügykörét felcserélte egyetemi tanszékével, hivatása szerint nevelő. Lényege s élete szerint már előzőén az volt. A mai magyarság első, ható nevelője, aki az élő beszéd és az írás formájában egyenlőképpen kitűnik és így dolgozik népéért népe körén belül. Eddig már sokat köszönhet neki a magyar műveltség. Szava s munkája döntötte el, hogy az „erkölcstelen" Ady költészetét ma már hivatalos körök is a tulajdonképpeni magyar vallásos költészet jelentkezésének tartják. Makkai állapította meg ellenkezések között, hoqy az egyetemes magyarság számára egyetlen életszabadulás van: a „magunk revíziója", vagyis a jellegzetes, mai magyar hibák beismerése, a tőlük való szabadulás és a magyar jótulajdonságok továbbfejlesztése. Nem régiben Makkai volt, aki megállapította sajátos módján.
