Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-12-01 / 9-10. szám - Mészáros Zsolt: Balassa Bálint és Francois Villon

is azt hitte, hogy vétkei apró, úri különcködések, gentryfikék, melyért legfeljebb a parasztot lehet felelősségre vonni. Balassa élő példája volt Mikszáth mondásának: úr a pokolban is úr.

Balassa igazi arisziokráciája leginkább szerelmi költészetében nyilvánul meg. Ebben a műfajban ő igazi poéta doctus. Átveszi a humanista líra színpompáját, és gyönyörű magyarsággal ebbe öitözteti szívének örömét és búját. Tudjuk, hogy az epedő, önkínzó szerelem virágos formáit Angerianus és Marullus humanista költőkből meríti, de ez a forma az ő igazi meggyőződése is. Mint igazi lovag a nőben eszményképet lát, kit csak szerelmi ömlengések hosszas ostromával lehet meghódí ani. Körülbelül mindig ugyanazt adja, hogy szerelmese nem hallgatja men.

hogy

keményszívű hozzá. Szerelmi verseit sokszor nem a tárgy, hanem a formaköntös különbözteti meg. E köntös néha ragyogó természeti kép:

Minde.nnap jó reggel ezen repültök el, szolgálván darvaim!

Reátok néztemben hullnak szememből keservemben könnyeim. Hogy szép szerelmesem jut eszembe nékem, megújúinak kínjaim.

Ha ki akar látni két eleven kutat,

Kik ű forrásokból szüntelen kifolynak:

Nézze két szememet, kik mindenkor sírnak.

Hanem ez a szép fehér szerelem inkább forma volt Balassánál, mely fölé emelkedni nem tudott soha. Nehezen képzeljük el ugyanis a durvább, érzéki örömökben szívesen tobzódó Balassánál, hogy verseinek lovagi szenvelgése szíve mélyéről fakadt. Csak két verse tér el e megszokott tárgytól: a „Bécsi Zsuzsannáról és Anna Máriáról" és a „Lengyel citerás lányról" szóló verse.

Egészen más Francois Villon szerelmi költészete. Nem érzelgős, hanem kegyetlen. Nyomát sem találjuk költészetében a választékos renaissance

for

mának. Igaz, hogy nem is főúri hölgyekhez írja balladáit, hlanem kocsmai lotyókhoz és kikapós menyecskékhez; azonban nem ez a kútfője erős naturalizmusának, mely szinte modernné teszi. Villon még a középkorban él; korának műveltjei ismerik és utánozzák már az olasz kora-renaissance nagy fároszait, de ő nem. Szerelmi költeményeinek alapja a délfrancia troubadour

költészet, melynek hagyományait felhasználva szólaltatja meg cinikus magasztos érzelmet el nem ismerő lantiát. Eqvik versében: „Ballade

de

Villon et de la grosse Margót" bevallja, hogy szereti a szép falaké nőket és cinikusan jegyzi meg: „M'en devez-vous tenir a vil ne sót?" (De azért ne tartsanak se léhának, se ostobának.)

Bemutatja Margot,

a

kocsmai pincérlányt, kinek szerelméért nem sajnália a nyakláncot, még a tőrdöfést sem. Margót szereti a pénzt és pénzes utasokkal szívesen eiszórakozik. De a köl'ővel megjárja, mert attól pénzt nem lát. Ma-^ot szörnyen átkozódik, de aztán megbékél, Gogó-nak szólítja és nagy mulatságot csapnak. A költemény vége az ú. n. evői (ajánlás) szabad fordításban a következő:

Én is kicsapongó vagyok, ő is! Szeretjük a szennvet, mely nálunk keres menedéket, fázunk az igazságtól, mely bennünket elkerül.

Néha ő is sóvárog, mint Balassa. Barátnőjéhez írott balladájában — (BaHade á s'amye) panaszkodik, hogy szerelme sok fájdalmába kerül, mert nem hallgatják meg. Pedig ideálja nem züllene el, ha segítene rajta — mondja a költemény refrainje:

„Sans empirer, ung pauvre secourir."

A vers vége azonban igazi Villon termék. Eljön az idő majd — írja — midőn elfonnvadsz és ráncos képed láttára nevetni fogok. Akkor majd sajnálni fogod, hogy rajtam nem könyörültél.

liyen kitöréseket Balassánál nem találunk. Villonnak pedig ez az igazi birodalma. A földi élet, a szépség és fiatalság gyors múlása minduntalan kiütközik verseiből, melyek mint gót'kus templomok homlokzatfigurái, példázzák az élet semmiségét és csalékonyságát.