Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Garzuly Gyula: A mai osztrák líra (Erna Blaas: Özvegység; Rudolf List: A leány-anya. Este; Richard Blinger: Az öreg dajka; Hans Deiszinger:Első barázda; Ermest Scheibelreiter: Őszi ének; Friedrich Cacher: A végső csend dala; Guido Zernatto: Az éj; Arthur Fischer-Colbrie: Szeplőtelen fogantatás napján lehullott hó; Heinrich Suso Waldeck: Éjfél; Josef Weinheber: Borongós év. Földeken

és érzelmi hovatartozására. (Ámbár minél valóbb a költő, annál nehezebben, mert az igazi lírában a világnézetnek csak azt a szerepet szabad játszania, mint — teszem — egy asszony megjelenésében a parfümnek, melyet kedvel: csak a kelletés, a sejtetés — semmi esetre sem a közlés, a kínálás szerepét. Ahol ezt a hatáskörét túllépi, ott legföljebb rímekkel élvezhetőbbé (vagy élvezhetetlenebbé) tett kortesbeszéddé degradálja magát, de formáján kivü! más köze a lírához nincs többé.)

Ez a következtetés azonban mindig többé-kevésbbé rövid időhöz kötött s ezért a szándék, az így nyert képből a korszellem haladásirányát megállapítani, épp oly fonák, mint az erdő formájára következtetni egy benne álló fának alakjából.

E rövid ismertetésnek nincs más célja, mint a mai osztrák líra gazdagságát és színpompáját sejtetni néhány jeles költőjének egy-egy verse fordításából, még pedig az életrajzi és bibliográfiai adatoknak és kommentároknak a legszűkebbre való korlátozásával. Mer* aki a szomszéd kertjének szépségét akarja ismertetni, ne herbáriumot hozzon, hanem virágokat.

ERNA BLAAS.

(Született 1895-ben, a felsőausztriai Kirschdorfban; Salzburgban él. Verskötete: „Das Leben und dér Tód" Münchenben jelent meg, G. Müllernél, 1930.) Költeményeinek fötémája egy rövid boldogság után hirtelen özvegységre jutott asszony szenvedése, amelyet, a múltra való visszaemlékezésen kívül, az anyai gondok vigasztnyujtó derűje teszi elviselhetővé.

ÖZVEGYSÉG.

A gyermekek alusznak már, enyelg velők a holdsugár.

Most hűvös s tág a kamarám; sarokban vár a párna rám,

ablakom a hold tárja szét, bejön, meglátogat a rét.

Sóhaj dagasztja künn a fát, falon suhan árnyéka ét.

Szoros cipőm: a gyötrelem lazul s a búmat levetem.

Rajtam a vágyak inge már — óh Éjjel, rám csak kínod vár!

Fagyoskodom. Mint hólepel, magány borítja testem el...