Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-01-01 / 1. szám - Garzuly Gyula: A mai osztrák líra (Erna Blaas: Özvegység; Rudolf List: A leány-anya. Este; Richard Blinger: Az öreg dajka; Hans Deiszinger:Első barázda; Ermest Scheibelreiter: Őszi ének; Friedrich Cacher: A végső csend dala; Guido Zernatto: Az éj; Arthur Fischer-Colbrie: Szeplőtelen fogantatás napján lehullott hó; Heinrich Suso Waldeck: Éjfél; Josef Weinheber: Borongós év. Földeken
E hatás mélységét még jobban domborítja ki az a körülmény,, hogy közben pergett le — ha gyorsan is — Schönherr naturalizmusának, Schnitzler érzékiséggel telített eszteticizmusának, Hofmannsthal szentimentális impreszszionizmusának és végül a lényében idegen, osztrák talajban mélyebb gyökeret verni soha sem tudó expresszionizmusnak ideje. A naturalizmus alatt már a háborút megelőző években repedt meg a talaj. Az életunalommal kacérkodó, önmaga dekadenciájába szerelmes időt elsöpörte az élnivágyás, a viszonylagosságoktól megcsömörlött és újra a lényeges, aiz abszolút felé irányuló akarás. Hogy, mint minden „Sturm und Drang"periódus, ez is önmagát emésztette fel, *annak okát, — a reakciók túltengésén kívül — többé-kevésbbé nyílt célkitűzésében: a minden meglevőnek lerombolni akarásában kell keresni. A további fejlődést, ha nem is magyarázza, érthetőbbé teszi az a körülmény, hogy az expresszionizmus icilig másfélévtizedes vitalitása egybeesik a nyugati kultúra nagy lázrohamának idejével. A krízis elültével újra feltámad a fegyelem, a rend, a konszolidáció iránti vágy; az irodalomban úgy tartalmi, mint alaki vonatkozásban. A váiság ideáljai gyorsabban merülnek vissza a ködbe, mint ahogy föltűntek és a nagy rombadőlés porfellegének elszálltával kitűnt, hogy sok régi érték élte túl mondvacsinált kivégzését. A kevéssel azelőtt még csak szánakozó vállvonogatással emlegetett hagyomány új tekintélyt rfyer; de most nem a patina iránti hideg tisztelet, hanem a gyermeki ragaszkodás kegyeletes szeretet© tárja ki feléje karjait. Az expresszionista — lázszülte szertelenségében — az egész világot akarta hazájává tenni, az egész emberiséget testvérévé. S mert nagyvonalúságában közvetlen környezetét nem vette észre, levegőbe lépett s a nagy cél felé egy lépéssel sem tudott közelebb jutni. Az új ideálok az utópia ködén innen voltak keresendők. „Óh föld, soká kerültelek el téged. A nagyvárosnak csábja kábított, mely agynak szomját óllá bár, ha égett a szívnek vágyát nem: csak ámított. Ó föld, te nyújthatod csak szent békédet, melyet a lélek vágyva áhított...” E sóhaj Anton Wildgans leikéből fakadt, aki nem tudta viselni az impreszszionizmust, és hamar levetette az expresszionizmus zubbonyát, hogy végre megtalálja az igazi, szíveszerint való hangot: az egyszerűt, a halkat, a parasztegészségeset, ai földízűt. Ebben a moll-tónusban búg azóta az új osztrák líra kórusa, ez az alaphang viszi a kar szólóénkeseinek dalát — bármily pompás, bármily gazdag is az azt át- és átszövő egyéni szín. Ma azonban meddő munka volna még ennek az egyéni színnek taglalása és osztályozása. Mert túl közel van, túlságosan benne élünk még, egyebet, mint felületes generalizálást, erőszakos elskatulyázást nem eredményezhetne sgy ily cé't szolgáló kísérlet, mint ahogy nem egy, különben értékes ismertetésnek válik végzetévé iá* szükséges perspktíván innen történő „rendszerbe"foglalniakarás, a „világnézet” és „korszellem”-kutatás. Igaz, hogy egy-egy verskötet elolvasása után talán már lehet következtetni költőjének szellemi
