Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-12-01 / 9-10. szám - Telek A. Sándor: Üzenet - Kovács Endre: A regény útja
céljául nem lebegne ott az erkölcsös cselekvés problémája, minden valódi filozofálás célja és eszménye. Egészen természetes, hogy ez a kor, mely szinte napról napra állítja az embert hamleti kérdések elé, legmélyebben etikai oldaláról érdekli az író fantáziáját. Csakugyan, az írók görcsös tájékozódási szenvedélye ezen a ponton világít rá a legmélyebb problémákra. Néha úgy tűnik fel, hogy a XVI. század hitvitázó irodalmának erőteljes hangja kér revelációt s ebben a légkörben csodálkozni is elfelejtünk azon, hogy pl. Stefan Zweig, ez a finom lélekbúvár, Erasmusról ír könyvet vagy a humanista Castellióról szembeállítva őket a mindenkori diktátorokkal s azok tirannizmusával. Tomas Mann képzeletvilága pedig egyenesen az Ószövetség kemény világába nyúlik vissza, mintha ezzel is figyelmeztetni akarna az emberi élet összefüggéseire. S ha a másik oldalon egy sereg fiatal francia író a zolai naturalizmus hagyományain építi ki a maga sivár, antihumanista racionális világképét, úgy ez a jelenség ismét csak a moralitás fogalmának elsőrendű fontosságára vet fényt. Amikor a fiatal francia írók az „ember ellen” írják támadó, nonkonformis jellegű regényeiket, hangot adnak annak a csalódásnak, mely nemcsak bennük él, hanem az egész közösségben s amely — in ultima analysi — semmi egyébb, mint a modern civilizációs észember megtorpanása a saját belső logikátlansága^ civilizációellenessége előtt. Nem lehet kétséges, hogy ez az antihumanizmus csak átmeneti állapot, melynek belső csonkasága szintézis után kiált. A fejlődésnek természetesen elébevágni nem lehet. Minket elsősorban az kell, hogy érdekeljen: milyen erőviszonyok alapján történik a regény fejlődése s milyen sugártöréseket szenved a kor egyetemes, vérből és értelemből gyúrt életérzése az irodalmi tudat prizmáján. Mélységesen hiszünk abban, hogy az irodalom s általában a művészet, nem egyes kiváló elmék felelőtlen szórakozása, nem autonom jelenség, de az emberi szellem szerves része, melynek feladata egy eszményi Rend keresése, actus purus, melynek hivatása alkotni s nem rombolni. A múlt századbeli regény formai kialakulása szoros összefüggésben van a francia forradalom után uralomra került polgárság fejlődésével. Ennek a polgárságnak uralkodó ideológiája az individualisztikus liberalizmus a maga forradalomtól örökölt szabadságeszményeivel. A modern regény megalapozása is ezekre az évekre esik és főjellemvonása az individualizmus, az erős egyéniségek kultusza. A polgárság ekkoriban telve van a fiatal társadalmi réteg friss dinamikájával, fölfelétörekvéssel, vagyonszeretettel. Legalább is ilyennek ábrázolja a kor nagy írója, Balzac, aki ennek a társadalmi rétegnek nemcsak megszólaltatója, de egyben hideg acélvésővel dolgozó kritikusa is. Hősei csak egy istent ismernek, a pénzt s a velejáró társadalmi érvényesülést. Balzac egy egész sereg erős egyéniség megalkotója s úgy tűnik fel, mintha ezek az egyéniségek egész Franciaországot s a társadalmi fejlődést kezükben tartanák. Aktivizmusuk nem dicsőséges haditettekben nyilvánul meg, hanem a pénz utáni kíméletlen hajszában, ami lényük legfőbb jellemvonása. Az individualisztikus regényírás Balzacban érkezik tetőpontjához, kinek jellemei bármennyire is egyoldalúak, fösvények és törtetők, mégiscsak egy fölfelé lendülő korszak gyermekei és cselekedetekre képesek. A történelem paradox jelensége, hogy a XIX. századbeli liberalizmus ugyanakkor, midőn hatalomhoz juttatta a polgárságot, ezáltal elősegítette a demokrácia eszméjének megszületését és sokkal nagyobb erőket szaba
