Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-12-01 / 9-10. szám - Telek A. Sándor: Üzenet - Kovács Endre: A regény útja

dított fel, mint sejthető volt. Az uralkodó liberalizmus tehát távolról sem jelentette egy korszak betetőződését, hanem csak előjátéka volt egy mélyebb fordulatnak, mely ipari és technikai civilizációjával csak siettetett. Géptermelésével, darwini koncepciójával, mely az erősebb jogának természettudományos jogait iktatta érvénybe, végső fokon az imperializmus megerősödéséhez vezetett.

A XIX. század második felének irodalma már élénken mutatja azt a változást, amikor az előrenyomuló polgárság útjában szembetalálkozik az öntudatosodó munkásosztállyal s annak hatalmas szociális feszítőereje megtorpanásra kényszeríti. A harcos személyiség egyszeriben elvezti erőtartalékait, magában marad, az események helyét a belső élet fontossága váltja tel. Maga a nemzedék, Flaubert nemzedéke, a saját egyéni sorsát is ilyen reménytelennek, ilyen elhibázottnak tartja. „Legyetek szabályszeűek az életetekben— írja Flaubert — hogy hevesekés személyesek lehessetek műveitekben." Ez a nemzedék telve van rezignációval, a későn érkezettek fájdalmával, akiknek csak morzsa jutott az előző nemzedék lakomájából. így születik meg az analitikus regény, melynél a külső eseményeket a belső élet katasztrófái váltják fel. Tipikus példája ennek a Bováryné. Egy újfajta pszichológia ez már, melyet nem lehet összemérni a Balzacéval. Maga a szerző 1854 elején egy levelében így mutat rá saját fejlődésére: „A kritika felé irányodom. Olyan regényt írok, mely nagyon élesíti ezt a képességet, mivel elsősorban kritikai mű, sőt inkább anatómiai." A lelki analízis így vált a regény főfeladatává, mig végül Bourgetnél elérte tetőfokát: a lélektani boncolás szinte kizárólagos feladatává vált a regénynek. Az ilyenfajta pszichologizálást kétféle veszély is fenyegeti: először, hogy sablonba merevedik és valóság helyett áldozatává válik az írói rutinnak; másodszor pedig, hogy a lélektani fejlődés új, meglepő eredményei egészen más színben mutatják meg az ember pszichikai világát, mint amilyennek azt egy ilyen kimondottan pszichologizáló célzatú irodalom ismeri.

A háború s a nyomában bekövetkező társadalmi eltolódások irodalmi síkon is nagyszabású reorganizálást vittek végbe s úgy látszott, hogy a bourgeti lélektani regénynek nem akad folytatója. Az élettörténések, mint megáradt folyam rohantak keresztül az ember világán s a háború megváltoztatta tradicionális világképünket. Az erkölcsiség kategóriájába szorított egyén egész magatartása megválozott: felszakadt az ösztönök és indulatok világa s az embert kidobta egyensúlyi helyzetéből. A személyiség apró erkölcsi problémái helyett az egész társadalmi struktúra morális viszonylatai kezdték érdekelni az írókat. Ennek a folyamatnak volt elkerülhetetlen következménye, hogy a személyiség, melynek valaha olyan nagy szerepe voít, most vagy teljesen eltűnt az új írók műveiben (lásd a háborús regényeket) vagy fluktuális, zavaros káosszá olvadt össze. Nehéz lenne itt elhallgatni André Gide nevét, akit az újabbkori irodalomnak eme dezilluzionáló munkájában kétségtelenül vezető hely illet meg. Az Immorálist írója ugyan még a háború előtt kezdte meg ezt a személyiségromboló munkáját, de hatása inkább a háború utánra tehető. Mint a francia szellemi éleiben előtte jónéhányan, ő is a kételkedéssel kezdi; sorban teszi kritika tárgyává a polgári társadalom minden intézményét, a családot, az egyházat és az államot s ebben a tekintetben ugyanaz a morális demiorgos hajtja, mely Nietzschét az Ubermensch gondolatához vezette. Gide azonban nem tudott megállni máig