Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-12-01 / 9-10. szám - Szombathy Viktor: Ítélet szürke napja
— igen. A barátnőm. Volt egy kis kocsim s elhatároztuk, hogy járunk egyet vele. Este nyolckor indultunk, ketten, másnap délre jöttünk haza. Arra is tanúm van, hogy hazajöttünk. — Ezzel még nincsen bizonyítva az, hogy maga éjjel vissza nem tért. Hol volt éjjel? Kolos Gábor vállat vont. — Ez diszkrét, kérem. Csatangoltunk. A bíró felpattan: — ‘ Fölösleges, hogy most hirtelen úriembernek játssza magát s diszkréciót kér. Elvégre a bőréről van szó. — A hölgy is itt van, tanúnak, — szólt az ügyvéd. — Ez nem elég, — vág vissza az ügyész. A bíró kopog. — Kérem az első tanút. Most Feles János jön be, a postamester. Alacsony, szürke figura, minden szürke rajta, még a szeme is. Esdve néz a bíróra, Kolos Gáborra nem tekint, elpillant a feje fölött. „Még eddig minden jól van" — néz maga elé Kolos Gábor, a vádlott. Bizonyíték nincsen, fel fogják menteni. Nem találják a kulcsokat, nem találják a pénzt, az ujjlenyomatra ügyelt: ezt már ismerte a detektivregényekből, kesztyűvel nyitotta ki az ajtót. A pénz jó helyen van, a nőnél. Kár, hogy akkor este nem talált többet. Csak el ne szólja magát. S miért néz ell a feje fölött oly büszkén a postamester? Miért nem vigyázott jobban a szamár... Már beszél is a postamester, félős, szürke hangon s tehetetlenül lófoálja kezeit. Nem tud semmi biztosat, nyíltan vádolni nem akar, arra emlékszik, hogy Kolos Gábor, akit annakidején barátjának nevezett, egy este, szórakozásban, — az étteremben szórakoztunk kérem s volt már bennünk összesen egy liter bor, — a kulcsokkal! játszadozott, tréfálkozott s ekkor zsebre is dugta egy percre a kulcsokat. Ha ő csinálta, nagyon ügyesen csinálta. Egy hétre rá reggelre kelve, a kassza üres volt, valaki felnyitotta s akkor gyorsan a csendőrségre szaladt. Ki mert volna ilyesmire gondolni, hogy Kolos Gábor, ez a vidám cimbora s talipigi úr... Hosszú kabátujj a i vannak a postamesternek, kalapját a tanuzás izgalmában nem tudja hová tenni. Sovány arcán a méltatlankodás ráncai ide-cdáfutkosnak, harmincötezerhatszáz koronáról van szó s postai értékcikkekről elvégre s erről csak Kolos Gábor tudott, gyanúsítani nem akar, de a látszat legalább is és a csendőri nyomozás... valaki látta arra ólálkodni s az nem igaz, hogy egész éjjel autóztak, mert Kolos Gábor rövidlátó és sokszor kijelentette, hogy reflektorfényben nem szeret vezetni. Most az ügyvéd kérdez, aztán az ügyész, futkosnak a kérdések, villannak, néha párhuzamosan egymás mellett, máskor összefonódnak, keresztezik egymást: — ... rendben van minden, bólogat elégedetten Kolos Gábor s hetykén néz föl a bíróra; .. . ügyes ember, ravasz ember, gondolja a bírós szúrósan néz végig a kékre vasalt tátrai ismerősön. Most a nő jön be, megjátszott alázattal s piruló tisztelettel! a tör
