Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-12-01 / 9-10. szám - Szombathy Viktor: Ítélet szürke napja

matot készített a kulcsokról. Kulcsai megvoltak, egy hét múlva Feles János -a szomszéd községibe távozott s ön, az éjjeli órákban, felnyitotta az ajtókat. Bűnösnek érzi magát?

— Nem. A vádat tagadom. Nem én voltaim a tettes, minden látszat elleneim1 szól, tudom.

— Egyszóval most is tagad? A csendőrségi nyomozás maga ellen bizonyít.

— Helytelen úton haladtak. Igazságtalanul vagyok vizsgálati fogságban, indiciumokra nem lehet egy vádat felépíteni.

Hangija bátran s erősen cseng. 'Erre a bátorságra hetek óta készült s úgyilátszik, nem csalatkozott önmagában..

Az ügyész féloldalit fordítja a fejét s úgy néz rá, mint a betegre szokás. A bíró elörehiajlik s kutatva néz Kolos Gábor szemébe.

— Nézze, kár tagadnia. Megkárosítaná a barátját, Feles Jánost? Vessen számot a lelkiismeretével: tanúk vannak, akik önt látták. Ha ön tisztázza magát, végül barátja, Feles János fog majd előttiünk áillani s neki kell tisztáznia magát a vád alól... Valaki csak elkövette a betörést ...

— De miért éppen én?

— A kulcshistória, az éjjeli őr, aki magát ismerte föl akkor este, ahogy a posta körül settenkedik, kutyaugatást nem hallotiak s ez annak a je'le, hogy régi ismerős jár a ház körül.

— A kutya akkor sem ugat, ha a ház gazdája van otthon ...

— Egyszóval, ezzel azt akarja mondani, hogy a postamester, Feles János volt a betörő. Szégyelje magát.

— Nem, ezzel nem akarom azt mondani.

Grátzer, az ügyvéd mérgesen tekint rá.

— Kérem, — mondja Kolos Gáspár s elhallgat.

A bíró előrehajol, — most ismét az a kegyetlen villanás a gyomor tájékán, vakbél vagy máj? — s türelmetlenül néz bele a vádlott arcába. Most nagyon kellemetlennek, visszataszítónak látja ezt az embert, hol látta már vájjon? Ismerős az arca, valahol találkozhattak már. Igen, tavaly a Tátrában egy vasárnap délelőtt, akkor láthatta ezt az embert, a kávéház terraszánz elnyúlva egy kosárszékben s hangosan rendelt narancsszörpöt a, pincérnél, a mellette ülő szalmaszínhajú nőnek. A hangra felfigyelt, Kolos Gábor cigarettával kínálta a nőt, a cigaretta a földre esett, a pincér föl akarta emelni: „Hagyja csak, fiam ..." — legyintett Kolos Gábor, „legfeljebb a tárcát emelje fel, ha majd az is leesik!" — Ezt a hangot, azt a mozdulatot nem felejtette el s most hirtelen eléjeködlik a Tátra s a kis panzió, ahová megbújtak két hétre az egész családdal. S ez a fezőr ott, akkor, a kávéház rácsának feszítve lábait, lenézte az egész világot, rendelkezett a pincérrel, szép szavakat suttogott a szalmaszínhajú nő fülébe ... Ki tudja, hol szedte akkor is a pénzt.

— Hol volt akkor éjjel?

A vádlott minden pillanatnyi haladékot megragad s viszontkérdi: — Melyik éjjel?

— Mintha nem tudná. A betörés éjjelén.

— Autóki ránduláson voltam.

— Mivel tudja ezt igazolni? Tanúja van?