Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-01-01 / 1. szám - Mezei Gábor: Bach zenéje Szlovenszkón
képen, hogy nem a közönség távolodott el a művészettől, hanem a művészet a néptől; vagy felületesen nemzetközi vagy különcködőn és tudákosan egyéni, „légies" a feltalált zene. A túlhajtott individualizmus veszélyét fokozta még a hangversenyek elüzemesedése, kommerciálódása. A zene lassanként megszűnt népfoglalkozás lenni, szívesen hallgatták, ha mások játszottak, daloltak. Az orchestrion, a gramofon, a rádió megkönnyítette a zene hallgatását, de megzavarta a zene és az ember közötti közvetlen kapcsolatot. Az olyan közönség, amely maga már nem zenél, csak hallgatja a mások zenélését, nem igazi közönség. A házi zeneoktatás visszafejlődött, a házizenélés jóformán teljesen megszűnt napjainkban, hiányzik a kontaktus az ember és a művészet között. Ez az általános helyzet, amely azonban megint csak föltételekkel érvényes. Föltételekkel, mert a visszahatás itt sem maradt el. A népi zenével és annak művelésével Angliában már régebben foglalkoznak behatóan és eredményesen. A híres angol karkultúra a népdalokon nyugszik. Hitler, népi programmjának megfelelően, a népzene művelését és terjesztését egyenesen állami intézménnyé tette. Olaszországban a „dopolavoro" rendezései gondoskodnak arról, hogy a népdalok a földjükről elszakadt munkásság ajakán ne haljanak ki. S közismert az amerikai „negro spirituels"-eknek közkedveltsége minálunk és odaát az Államokban. A polgári kultúra végső kifejlődésének kávéházi jellege, majd később a bomlás után, világiszonya azonban az új kezdeményezésekkel párhuzamosan még tart a zenében is. Csak a jövőbe látó művésztipusok érezték meg idejekorán a veszélyt. Sztravinszky Igor polgár-pukkasztó eszkapádjai után sietett kifinomult nyugati kultúráját az orosz parasztzene egészséges matériájával párosítani. Az eredmény, átmeneti javulás a nyugateurópai zene javára. Bartók Béla és Kodály Zoltán, amint megtalálták délkelet Európa földolgozatlan népdalkincsét, egész zenei és tudományos munkásságukat az új alapra helyezték, nem páosítot'ak, hanem újra kezdték a magyar zene felépítését azon az alapon, amelyen most már szilárdan állhat. Velük a német Werner Egk, a cseh Janáček és még egynéhányon tehát, egészen tudatosan, a közelgő veszély elől menekülve tértek meg az individualista művészet finishéből a legkézenfekvőbb és soha csalatkozást nem okozó kollektivumhoz, a népiséghez. A népi zene renaissance-ával egyidejűén ugyancsak megkezdődött a kollektív jellegű 17. és 18. század zenei termésének újjáértékelése. Az individualista klasszicizmus és a romantikus érzelmesség közvetlen megelőző korszakát zeneszerzőink támaszkeresés közben tudatosan, vagy sokkal inkább ösztönösen átugrották és a régebbi idők protestáns koráljaiban, a katolikus egyházművészet zenéjében kerestek és találtak példaképet. Ilymódon nem véletlen, hogy Sztravinszky az egyéni, artisztikus paradoxonok nagy művésze, az orosz parasztdalok feldolgozása után, — szigorú zsoltárokat komponált, r’égi, merev, görög tragédiákat zenésít meg (Óedipus Rex), nem véletlen, hogy Kodály Zoltán megalkotja ai „Psalmus Hungaricus"-t és Bartók Béla a „Cantata Profana"-t, hogy az oratorium, a fuga, a kötött forma nagy tiszteletnek örvend és szorgos studium tárgyát képezi. Bach, Schütz, Hándel szentháromságát újra felfedezi Európa. A 16. század katolikus muzsikájának nagyja, Palestrina, erősebben hat mint valaha, Orlando di Lasso, iá „zene hercege" megint feltűnik a kairkoncertek műsorán. A kollektivizmus felé való hajlásnak ez a pozitiv oldala. A negativ oldalon jellemző az expresszionizmus letörése s jellemző, hogy a lényegében polgári bomlási termékekben gyökerező szovjetorosz zeneszerző, Sosztákovics operáját a „Katarina lzmailovna"-t (az .,Orosz Lady Macbeth" címen is játszották) Moszkva határozott rosszalással fogadta, elpuhult bourgeois műnek bélyegezte, amely nem illik bele az új paraszt-proletár kollektivizmus arcélébe A történelmi átalakulásokkal' párhuzamos művészeti változások régi-új álló csillaga, a meleget és életet adó napja a vérszegénységben sínylődő mai európai (helyesebben tulajdonképpen csak nyugateurópai) zeneművészetnek: Johann Sebastian Bach beláthatatlan életműve. Bach zenéjének személytelensége az, ami annyira varázsába ejti az imbolygó európai széplelkeket. Ebben a zenében nincsenek egyéni problémák és individualista nyögdécselések, csak zengő kozmosz van. A világmindenség kollektivitása harsog benne, a< bolygórendszerek, a világködök, a szférák muzsikája szól, a matematikai
