Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-12-01 / 9-10. szám - Zerdahelyi József: Mária

ZERDAHELYI JÓZSEF:

MÁRIA

i.

A falu ott feküdt Szepesvára sötétlő medencéjében. Merészen szaladt neki a hegynek, a kövesre koptatott uccáján két oldalt apró házak sorzottak. A friss meszelésű, napnak forduló oldaluk fehéren világított, fakó fenyőfa zsindely nehezedett rájuk magasra nyulón, meredeken.

Ahol megrekedt a hegyben a falu, ott állott a Váiryak kúriája. Kövér ház volt, búbos torony gubbasztott a völgyre tekintő sarkán, öreg, sárga testén cifra hasas ablakrostély beszélte a száz esztendőiket, a céhhel í kézműves belsőjének nagy buzogását, amivel az acantus levelet kovácsolta az engedetlen vasból és beletörte a rács hajtásaiba. Olyan volt az egész, mintha a természet ősereje robbantotta volna ki a földire, a meredek domboldalra, mintha a fehér házak lakóihoz nem volna, köze, mégis egybe olvadt a vékony gőggel égre nyújtózó fatoronnyal, a fehérrel szegett uccasorral akár az atyaifiság, a keresztelőn. Mert olyan világ volt az. összetartott az ember mind akár nagy, akár kicsiny és úgy küzdött mind sovány agyagon az életért. Aztán a küzködésben, ha öröm akadt, az is mindenkié lett, mert egy azon fajta volt a hangja a vígságnak is. És nem volt semmi baj ezért sem, mert akkor még sóhaj szakadt a májusi természet lihegése nyomán a kert alatt az apró házak virágos ablakai mögött csak úgy, mint a kúria forró mésszel ragasztott kőfalai között. Nem volt semmi baj, mert az új életfakadás titka ott játszott a lányok nevetésével. És nem volt semmi baj, mert a rend és törvény, a szigorú öregek vigyázása olyan volt, mint a gyermekére hajló anyaság, vagy nevetésbe szaladó sirá's.

A kúria öreg kőkockás folyosója kongott a csizma lépések zajára, de a selyem suhogás halk és kényes szavát is árulóra növelte. Oda bent komor boltozatok alatt odonmivű arany keretekből régi emberek tekintettek alá és ha az éjszaka csöndét borított föléjük, talán le is szállottak a falakról, hozzáültek a nagy asztalhoz és az ő hangtalan szavukkal szóltak egymáshoz. Roppant néhéz szókat, vagy lepkeszárnyon járó csillogást, véres testvérháborúságról, gyűlölködésről, halálról, szerelemről és ott maradt a, szavuk a vén falak szolid világosában és sajátos lelket alakított a ház lakóiban.

Váyné nagyasszonyom tizenkét esztendeje siratta hűséges, hites urát, aki egy téli éjszakán szótlanul kilépett a földi világból. Csak azóta éledt, azóta játszott meg' a száján a nevetés, amióta az ő csepp leánya, Mária kisudárlott a gyereksorból. Sokat mustrálta a tizenhetedik esztendő kibomlását Márián és titkolta, takargatta a meleget, ami attól kelt benne, hogy a maga lányságára emlékezett. Titokban most is a lányát nézte, az öblös hullámot vető haját és sötét fényű szemét, amire nagy álmos szemhéjak borultak. Életváró ajkát, alakjának enyhe hiajiásait, ahogy május gőzétől szemernyit remegtek és kivonalzottak a könnyű vászon ruhán. Váry István szépséges özvegye legyűrte a fehér