Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-10-01 / 8. szám - Ónody Zoltán: Páris - ahogy én láttam
a külön üdvözlés. Megköszöntem és kérésüknek eleget téve, ismertettem a mi egyesületünket, a prágai M. A. K.-ot. Az ő végzett munkájuk semmivel sem nagyobb, semmivel sem több, mint amit a prágai M. A. K. végez. De a népek nagy találkozóhelyén, a világ fővárosában, Párisban élnek s így irigylésre méltó alkalmuk adódik, hogy ismertté tegyék a magyar népet a külföld művelt közvéleménye előtt. Élnek is a sokszor adódó alkalmakkal, és úgy láttam beszámolóik meghallgatása után, hogy ténykedésük irányvonala egyenesen erre van beállítva. Kovács elnök szinte az apa gyermekéről való beszélgetés büszke hangján mondta el az egyesület ilyen irányú működését. Az egyesület munkatervének alapelve minden munkát úgy beállítani, hogy annak gyümölcsei a diákság szociális viszonyaiban javulást idézzen elő, de amellett, gondoskodni kíván arról is, hogy a népek szellemi versenyében ne maradjanak alul. A párisi magyar diákegyesület működési súlypontjának szociális Irányba való eltolódása azért vált szükségessé, mert a folyton erősbödő válság a diákságot sem kímélte meg a dolgozók sorsától. Hősök ezek a fiúk, mert többen közülök szinte máról-holnapra élnek, a kenyér kemény harcát vívják, ami Párisban legalább olyan nehéz, mint Prágában, de nem felejtik el egy pillanatra sem, hogy ők még a magyar kultúra külföldi képviselői is, akikre ezen a címen bizonyos munkatöbblet hárul. Felváltva jelennek meg az egyesület tagjai mindazon a Közép- és Keleteurópát érdeklő tipikusan francia vitaestéken, ahol a magyarságot sokszor védeni, de legtöbbször — ismertetni kell. Még van egy másik alkalmuk is, ahol szintén sokat használnak a magyarságnak és pedig a Renaissance Francaise nemzetközi programmjával kapcsolatban. Ez az alakulat évről évre nagy bemutatókat rendez, ahol az egyes nemzetek népviseleteit, zenéjét és táncait csodálhatja meg az idegen. Húszhuszonöt nemzet között a magyarság színeit a Párizsi Magyar Diákegyesület ifjúsága hordozza végig a napos Riviérán, Párizstól Nizzáig, Grenoble-tól Lyonig. Ezeken a kirándúlásokon szerzett elismerésekre büszkék a fiúk. Büszkén emlegetik, hogy Nizza polgármestere kitüntette a magyar csoportott, gratulált, mondván: „Ce sont les hongrois, qui me laissent les meilleurs souvenirs." Valahogy én is így vagyok ezekkel a fiúkkal. Ök az én iegkedvesebb párizsi emlékeim. A párizsi magyar diáknak súlya van. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az „Association des Etudes Internacionales" politikai célzatú nemzetközi diákegyesületnek tíz éves fennállása alatt igazgatótanácsában minden évben, elnöki székében pedig négy ízben ült magyar nemzetiségű diák. Láttam Versailles-t is. Mit mondjak erről? Nem csodálkozom, hogy építésénél felborúit az államháztartás. A legvérmesebb fantázia sem merne, még ma sem hosonlóról álmodni. Éhez „Nap-királyok" — kellettek. Millió és millió a felbecsülhetetlen érték, a látni és csodálni való. Vagy egy kilométerrel odébb Trianon. A másik kis álom-ország. Az egész épület nagy L alakban épült, márvány, földszintes. Gyönyörűbb, csendesebb helyet paktumok aláírására nem is találhattak volna. Egy jó hajításnyira odébb, Kis Trianon, a szeszélyes és tragikus végű Marie-Antoniette játékkastélya. Ezen az estén, amikor Versailles-ból hazajöttem, különösen szépnek találtam Párizst. Ezen az estén értettem meg azokat, akik szívesen nélkülöznek, éheznek, — nem tudnak megválni Párizstól.