Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-10-01 / 8. szám - Ónody Zoltán: Páris - ahogy én láttam

Érdekes része Párizsnak a Szajnapart. Szinte húsz méterként híd köti össze a magas kőfal közé kényszerített víz két partját. A kőfal felső peremére könyv, kotta és régiségkereskedők rakják ki minden reggel áruikat. Az érdeklődő beletúrhat a könyvek közé, olvashat belőlük minden vételkötelezettség nélkül. Egy-egy ilyen kis hordozható „könyvesbolt" előtt néha ötenhatan is olvasnak a kőfalhoz támaszkodva. Ez csak érdekes és szokatlan, de amit a hidakalatti alacsony partrészen lát az ember, szinte hihetetlen. Lerongyolódott, lehetetlen külsejű alakok, férfiak feküsznek egymás mellett, részegen, pár centime-ot sikerül mégis összekoldulniok, és Párizsban hihetetlenül olcsó a bor. Lejjebb egy asszonyroncs mossa a vízfelé hajolva egyetlen ruhadarb.ját. Félig mezítelen. Hihetetlen, hogy vannak emberek Párizsban, akik hónapokig a Szajnapart kemény kőkockáin alusznak. Ha esik, a híd alatt, ha nem, kíjebb, mert itt mégis szellősebb. Hihetetlen, mert tíz lépéssel odébb a Notre Dame van, a másik oldalon meg a Louvre, a Palais Royal, a Comedie Francaise, az élet másik, fényes, napos oldala. Ahogy ott álltam a híd karfájára támaszkodva, sajnáltam ezeket az embereket és magyarázatot kaptam, hogy forradalmi eszmék kirobbanásakor miért szennyeződnek be az eszmék vérrel? Miért rombolnak építés helyett?

Milyen borzasztó a szegénység, főleg amikor kihívó provokálással szemben áll vele a gazdagság, a fény, pompa. Milyen rettenetes szemlélni a híd karjára támaszokdva a két véglet rettenetes pillantását, amikor az ember mögött puhajárású luxusautók siklanak tova és — befröcskölik az embert 'sárral. Milyen borzasztó az elképzelése annak, hogy Párizson kívül van Róma is, van London, Berlin, Amerika, Dapán, tengerpart, Cőte d'Azur, pompás luxushajók, szállodák és mindenütt, mindenütt így élnek az emberek. Emberek fenn. Emberek lenn. Emberek a híd karfájára támaszkodva — és emberek a híd alatt. Itt láttam Párizsban milyen nehéz „embernek" lenni. Itt jöttem rá, a Szajna partján.

Magyar diákismerőseimhez menekültem. Nehéz ezeknek is a helyzetük. A francia társadalom nem akarja befogadni őket. Ismeretség keresésénél, rendszerint nem franciával akadnak össze, azon egyszerű oknál fogva, mert hogy a más nemzetiségűek is keresik az ismeretséget. A francia ismeretségét keresik mind a ketten, de egymásra akadnak, mert hisz ő bennök van meg elsősorban az ismerkedés vágya és nem a franciában. A francia intellektuell mindég az alacsonyabb műveltségüek sajátja. így természetes, hogy nem értheti meg az idegenek társaságkeresési vágyát. A francia családhoz meghívót szerezni, csak egy teára is, szinte a lehetetlenségek közé tartozik.

Következő napon meglátogattam az Hőpital de la Salpetriere kórházat, ahol Axel Munthe, a St. Michel regényének híres orvosírója dolgozott a világhírű ideggyógyász Charcot intézetében. Charcot tanítványa volt Freud és Adler is. Igaz, később a tanítványok a mester ellen fordultak, majd egymást kezdték ki. Mellékes. Ezzel a látogatással Axel Munthe-nek voltam adósa.

Eljött az utolsó párisi napom is. Utolsó este vagyok együtt a fiúkkal. Most veszem csak észre, milyen furcsa a beszédjük, amibe rengeteg francia szót kevernek. A francia jelleg kidomborítására használják azt az olcsó fogást, hogy magyar beszédjüket francia szavakkal, francia társasági formákkal tűzdelik. Egy toute de mérne" felkiáltással bevezett magyar mondat, vagy egy feladott kérdés után tett „n'est ce pás" legalább is a beszélők számára a francia szellemhez való adaptáció illúzióját keltheti.