Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-10-01 / 8. szám - Nyíresi-Tichy Kálmán: Somogyi népművészet gömöri szemmel

kát lenmagolajjal itatják be és szárazna törilik. Remekmívű szivar- és cigaretta-szipkákat is farag egy csordás, olyan hibáttan, egyenletes kivitelben is a virág díszek olyan fölényes feldolgozásával, hogy ezek a szipkák már iparművészeti cikkeknek látszanak, túlságosain „szalon" megjelenésük van, pedig származásuk valóban hamisítatlan népművészet. Félig-kész, nyers állapotban is láttam néhány ilyen darabot a csordát terelő pásztornál.

Van néhány ismerős gömöri pásztorom is, akik baltanyeleket nagyon- szépen díszítenek fél domború ra faragott cserfái evei ©kikel, ágakkal és tölgymakkal, gyufatartókat is csinálnak hasonló virága és állatmotivumokkal, de ezeknek a technikája és forma-fejlettsége messze mögötte marad a soiogyiaknak. Másrészt az is bizonyos, hogy a somogyi pásztorokat a külföldi turisták már nagyon felkapták, munkájukat annyira keresik, hogy némelyik nagyobb hírű faragó kezéből sZinte félig-készen kihúzzák a szép botot, nagyon jól meg is fizetik, aminek azután az a következménye, hogy a művészkedő pásztor iparszerű sietséggel és minden belem erűié s, el gondolkozás nélkül1 „termeli" darabjait, melyekben hova-tovább önmagát ismétli. Ilyen például a lengyeltóti uradalmi számadó juhász: Táncsics Mihály, akinek tökéletes sétabotjait már alig lehet pásztormunkának nézni, annyira biztos, gazdag és hibátlan a díszítése.

Merítőkanalat (pásztor-pohár) somogyi pásztoroknál nem 'láttáim, Ennek oka az lehet, hogy arrafelé bővizű gémeskutak vannak és nem kis hegyi források, mint nálunk. Csinálják ellenben a gyönyörű sótartókat, melyeket viszont a mi pásztoraink nem kultiválnak. Egy-egy ilyen sóttartó valóságos népművészeti kincs, melyben egész életén át gyönyörködik ez, aki megszerezte magának. Válogatott tehén szarvból készítik, — lehetőleg szép fehérnek kell lennie, hogy a bekarcolt díszítés a fehér alapon minél jobban érvényesüljön. A tehénszarvat (illetve a belőle vágott gyűrűt) erősen főzzik, míg annyira puha lesz, hogy egy formáló fára felhúzható, melynek alakját száradás közben felveszi. A simára csiszolt szaru felületre ugyanazzal a „Úszókkal" karcolják fel a rajzot, amellyel a féldomború faragásokat is készítik. Ez a szerszám egy vékony pengéjű merev kés, mely nem csukádik be, hanem pengéjére tokot húznak. Előbb csak annyit karcol be a pásztor a szaruba, amennyit feketére akar festeni, majd' utána karcolja a többit, ami piros lesz. A karcolt vonalakba b ei e d ö r z s ö I f a fekete és piros festéket. Külön ki kell vésnie azokat a részleteket, melyeket „spanyorral" tömit, ez többféle színű is lehet. (A „sipanyor" tuladonképpen a spanyolviasznak egy iparilag tökéletesített el I önállóbb alakja, melyet pásztoraink már boltban vesznek s ezzel öntik be a szaruba vésett finom medreket. Végül az egész felületet újra átcsiszolják. A sótartó feneke szorosan belevert fából van, lejáró fedele szintén, ezt féldomború levél- és virágdísszel borítják és színezik, vagy seilakkal fényezik. A sótartók oldalán egész kis jelenetek vannak megörökítve nagy ötletgazdagsággal, hamisítatlan eredetiségű ábrázolás-móddal és sokszor kitűnő humorral. (Sajnos itt 'is fölfedezhető némi ipanszerűség és ismétlődés, ami szintén a nagy kereslet rovására írandó). Betyárok, vadászok, huszárok, menyecskék és leányok, táncoló párok, poharazó és pipázó alakok vonulnak fel egy-egy ilyen sótartó oldalain s ha az ember körülforgatta és jól megnézegette, mire a végére ér- valami' mosolygó