Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-10-01 / 8. szám - Kováts Miklós: A gárda ezredese

A férfi mohón szedte magába a kályha melegét.

— Hát

nem szokta meg otthon a hideget?

— A

hideget, kedves kisasszonyka, nem annyira megszokni kell, mint inkább védekezni kell tudni ellene.

A kérdésekre adott feleletek választékosak, okosak, rövidek voltak. Látszott, hogy egy hordárnak sok-sok úriemberrel van dolga.

— Egy

pillanatra magára hagyom — mondta a leány.

A férfi illemtudóan állott fel és állva maradt. „Nem fél tőlem, bízik bennem, magamra mer hagyni e nagy lakásban" — gondolta magában.

Gréte pár pillanat múlva egy csésze forró teával s egy tányérka teasüteménnyel tért vissza. Kerekeken gördülő asztalkát tóit a férfi elé:

— Kiváló, valódi orosz tea, fogyassza el, felmelegíti.

— Orosz tea?!... Hazai?... — ismételte halkan a férfi. — Milyen kedves, figyelem ez egy szegény, idegen orosz menekülttel szemben.

És a férfi, emlékek csábos képeit látta életrekelni a forró tea elszálló illatos gőzében s merengve ismételte meg:

— Kisasszony, maga nagyon-nagyon jó lehet.

— Melyik városban lakott?

— Szentpétervárott!

Ekkor a leány megfeledkezett az etikettről, mindenről, még arról is, hogy csak egy hordárral áll szemközt, megragadta a férfi kezét és hévvel érdeklődött:

— Akkor, talán hallott valaha valamit Vladimír nagyhercegről?... Talán véletlenül látta is?... Csodásán szép férfi lehet; valósággal beléje szerettem. Róla szól e könyv.

A férfi gyengén elmosolyodott s melegen felelte:

— Igen, szép kisasszony — sokat hallottam felőle... véletlenül többször láttam is... Nagy szerepet játszott otthon. És szép férfinak tartotta mindenki. Részben ezért lett gárdaezredes is.

— De azért, úgye, talán még sem volt igaz ez a regény?...

— De, igen, igaz volt az utolsó betűig. A táncosnőt is ismertem. Szép leány volt, kedves, finom, törékeny, elegáns és disztingvált modorú.

A tea kihűlt a férfi előtt és ottmaradt a teasütemény is, akkor, amikor egy bőséges vacsora is csak a legvadabb éhséget enyhíthette volna.

Ha a leány most a férfi leikébe láthatott volna, akkor, egy különös világot ismerhetett volna meg ottan. Megtudhatta volna, hogy a szerelem lehet még az éhségnél is nagyobb. A szerelem a haza és az asszony iránt.

A férfi könnyet morzsolt szét a szemeiben.

— Maga sír? — érdeklődött a leány. — Mi bántja? Ne beszéljünk talán a hazájáról! Ez fájó lehet, innen a messziségből.

— Semmi, kisasszonyka, semmi... Csak, valóban, az én szegény hazám jutott az eszembe.

— Úgy szeretnék egyszer egy eleven, egy igazi, élő nagyherceggel találkozni. S különösképpen ezzel a Vladimír nagyherceggel — lelkendezett a csacska lány.

— A nagyherceg is csak olyan ember, kisasszonyka, mint a többi sok ezer...

— Nem! Nem lehet csak olyan! Szebbnek, jobbnak, nemesebbnek, érdekesebbnek, szebb szavúnak, forróbb szívűnek, perzselőbb ajkúnak kell lennie..