Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-10-01 / 8. szám - Kováts Miklós: A gárda ezredese
— Csalódás érné, kisasszony. Ha nem tudná, hogy nagyherceg, meg sem látná rajta. A férfi lassan, nem bántón eleresztette a kezében felejtett parányi lánykezet. Érezte, hogy el kell eresztenie. A vére lávaként hullámzott az ereiben, szive a torkában dobogott. — Nagyon köszönöm, mégegyszer, szives figyelmét, s ha alkalmam lesz reá — viszonozni fogom a jóságát. — Ugyan, ugyan! köszönnie sincs mit, nem hogy még viszonoznia. Különben hogyan is tudná viszonozni, szegény ember? Gazdag vagyok — meg van mindenem! De a következő pillanatban, hirtelen jött ötlettől kacagott nagyot s tréfásan vetette a férfi felé: — Tudja mit? — ha már mindenáron viszonozni kívánja figyelmességemet — hozza el nékem Vladimír nagyherceget! Ez legalább is volt olyan merész kérés, mint amilyen merész volt a férfi kijelentése, hogy figyelmességét viszonozni fogja. — Jó, szép kisasszony, elhozom! Holnap, ilyenkor itt lesz! — felelte könynyedén és együtt kacagott a drága kedélyű lánnyal a lehetetlen ötleten. Meghajtotta magát, mélyen, oroszosán s amikor távozott, az előszobában, ügyesen az egyik asztalkára csempészte oda a kapott fejedelmi borravalót. Lepergett a huszonnégy óra... Újra este volt... iGréte az asztalnál, apró remekművű kislámpa mellett kézilunkázott. Egyedül volt. A tegnap esti, nem mindennapi históriát már el is feledte. Egyszerre csak, kopogtattak! — Szabad! — kiáltotta az ajtó felé, szaporán. De a következő pillanatban, csak hogy hanyatt nem vágódott a nagy meglepetéstől. Formálisan megijedt és alig-alig érthetően rebegte az ajtóban álló férfi felé: — ...Vladimír nagyherceg... — Igen, Vladimír nagyherceg eljött, a hordár legigérte, hogy elküldi és a hordárok nagyon szavatartók. S valóban ott állt az ajtóban, pár lépésre a lánytól Vladimír Boris orosz nagyherceg, gárdaezredes, a cári gárda volt rettenthetetlen parancsnoka. A leány az egészet csak álomnak hitte. Pedig a dolog a legtisztább valóság volt: Forradalmak hullámai száműzték hazájából az egykor mérhetetlenül hatalmas főurat. Váratlanul, éjjel törtek házára és ő alig maroknyi pénzzel s az éppen rajta levő pár darab ékszerével menekülve, csak a puszta életét menthette meg. Itt telepedett le a fővárosban és mert senkitől sem tudott büszkeségből alamizsnát elfogadni, és mert életének önkezével vetni véget — nem akart, egy jobb jövő reményében: — hordár lett, mert ennie kellett. — Kedves kisasszony — mondta halkan, de most már mintha ott csengett volna hangjában a cári birodalom minden hatalmassága — oly önzetlenül, mint maga, talán még senki sem volt jó hozzám ebben az életben. Fogadja el tőlem ezt a kicsike ajándékot, hogy eljövendő szép életében még nagyon sokszor visszaemlékezhessen egy szomorú szemű, szegény hordárra... Lehúzta kezéről egyik brilliáns gyűrűjét és ráhúzta az ámuló Gréte nagy hüvelykújjára. Azután mélyen meghajolt és megcsókolta hosszan a lány pa
