Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-10-01 / 8. szám - Kováts Miklós: A gárda ezredese

A leány észrevette a férfi megremegését, de félreértette.

— Ugye fázik? — érdeklődött meleg részvéttel.

— Igen. Nagyon. Nehéz a tél szép kisasszony és könnyű a gúnya nagyon.

Gréte, — bár nem volt valami nagy emberismerő, — jó embernek vélte az idegent. A nem éppenséggel barátságos külseje dacára is rokonszenvet érzett iránta.

— Üljön le, kérem... Melegedjen meg kissé...

— Köszönöm, kisasszony... Milyen jó szíve van magának... Milyet ritka kincs ez máma már...

És a didergő férfi leült a kályha mellé, egy alacsony zsámolyra.

— Hová való? — kérdezte a leány, részben azért is, hogy az alapjában véve lehetetlen helyzet élét tompítsa kissé. Hiszen furcsa, indokolatlan volt, hogy egy hordárt leültessen.

— Oroszországba, szép kisasszony — volt az egyszerű felelet.

— Oroszország?!... — kiáltotta fel Gréte akaratlanul is rangosabban a kelleténél s parányit el is pirult, hiszen csaknem elárulta ennek az idegen embernek, hogy szerelmes... Vladimír orosz nagyhercegbe, a valamikor félelmetes gárdaparancsnokba.

— Talán ismeri a kisasszonyka a mi, — most nagyon szomorú — ogykor nagyon vidám, szép hazánkat?... Vagy csak a leírásokból szerette meg?...

— Sajnos, valóban csak a leírásokból ismerem. De így is megszerettem. Szeretem a Don, a Dnyeszter, a Volga pompás szép vidékét, Szibériának rengeteg telét: Szentpétervárnak, Moszkvának utánozhatatlan fényét, eleganciáját. Szeretem, — s talán ez kissé furcsa is egy bohó lelkű gyermeklánytól -— a borongós lelkű, de a gondolataikkal a mérhetetlen mélységeket szántó orosz írókat. Dosztojevszky, Tolsztoj, Gorkij, Puskin, Arcubasev, Mereskovszkij, mind-mind a kedvenceim. Most is orosz író: Fedorovics Fedor csodásán szép regényét olvasom. Isteni könyv, mintha maga az élet volna.

S a leány a férfi felé tolta kissé a piroskötésű könyvet.

Az idegen futó pillantást vetett a kötetre s mintha zavarba jött volna egy pillanatra. Majd halkan mormolta maga elé a regény hangzatos címét: „A gárda ezredese"....

— Ismeri talán a könyvet? — kíváncsiskodott a leány. Majd hirtelen nagy csacsiságnak találta egy hordártól kérdezni ilyet. De annál nagyobb lett a meglepetése, amikor azt kapta válaszul, hogy:

— Igen. Véletlenül egyszer a kezembe került és elolvastam.

— Ugye milyen élethűen írja le Fedorovics a fönséges orosz vidékeket, a nagy hideget? Az ember szinte benne didereg a kemény télben. Szinte ott nyüzsög előtte'Szentpétervár. Szinte a saját tükörmását látja az udvari bálterem ragyogó parkettje csillogásában.

— Szép is nagyon az én hazám, kedves kisasszony! — lelkesült a férfi.

— Miért hagyta akkor el? — csodálkozott a leány.

A férfi merengve bámult bele a kandalló lobogó lángjába és sok-sok szomorúsággal felelt a kérdésre:

— Nem önként... Kellett... Kényszerítettek reá!

— De szomorú lehet kényszerrel hagyni el, akiket és amiket megszoktunk, nagyon szerettünk. Főleg pedig a hazánkat.

S csakhogy könny nem szaladt szemébe a leánynak.