Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-10-01 / 8. szám - Kováts Miklós: A gárda ezredese
tér. Valami modern könyvet küldess. Nagyon szerelmesei, Veronát, vagy Dekobrát talán. Ismered anyust, hetekig nem mozdul ki a házból, de ha egyszer nyakába vette a várost, akkor — nehéz a hazatérés! Boronkay báró kétkezébe fogta leánya szép fejét és megcsókolta magas, nyilt homlokát, amelyet dús, aranyszöke hajkorona övezett. — Szervusz, Gréti... Küldetek könyvet... nagyon szerelmesét... A leány felnézett apjára és csillogó, beszédes szemeiből sok-sok melegség áradt az őszülő férfi felé. — Köszönöm, apus, drága vagy. A legdrágább apus az egész világon. Szervusz. Azután siess vissza. A hangja kellemesen lágy volt, a szavai tisztán csengők. Jobb szórakozás hiányában azután az utcán csilingelve futkározó szánokat nézegette: felismeri-e a félemelet magasságból a benne ülő s az orruk hegyéig burkolt utasokat. Némelyiket sikerült is felismernie s ez valami olyasféle gyermekes örömet okozott neki. Egy hordárra lett figyelmes: szegényes gúnyába burkolt testét lassan vonszolta előre, szorosan a fal tövében, ahol némileg védve volt a széltől. A hideg talán valami keveset engedhetett: hó kezdett szállingózni. A' légben varjak szálltak kelet felé, havat jelezve holnapra is. „Kár... kár..." — hallatszott a lompos, fekete madarak kellemetlen károgása. „Kár... kár"... — gondolta a lelkében feltelítődött szép leány, hogy az élet legszebb regényeit mindig csak mások élik át, hogy az igazán regényesen szép életet mindig csak könyvekben találjuk meg. És újra csak Vladimír nagyherceg jutott az eszébe. Most gyenge zajra neszeit: kopogtattak az ajtaján. „Vájjon ki lehet, ebben az időben?" — cikkázott át agyán a gondolat és mert már sötét volt a szobában, felcsavarta a villanyt és fölényesen nyugodt hangon szólt ki: — Szabad!... Felfokozódott kíváncsisággal tekintett a belépőre. A hordár volt, az, akit az imént az utcán látott menni. — Szerencsés jó estét kívánok, szép kisasszonyka ... Könyveket hoztam fel a szomszédos könyvkereskedésből. A méltóságos úr küldötte fel. Gréte érthetetlenül, csaknem szokása ellenére, mélyen a férfi arcába nézett, amikor átvette a csomagot. A gondozatlan, borostás arcból élénk tekintetek csillogtak feléje. A tekintetek nem voltak félelmet gerjesztők... inkább csak fáradtak, szomorúak, sőt, bátorítok. Az orr, a száj, az arcéi finom metszésű... — Itt van magának, jó ember, a fáradtságáért — mondta a leány és túlságos bőkezűségének okát adni nem tudva, egy nagyobb bankjegyet nyújtott át a hordárnak. A férfi, amikor átvette a pénzt: megremegett s mégis mintha napsütés villant volna bele az arc borongásába, amikor megnézte a nagyértékű bankjegyet. „Hát még van szív is?" — mondta inkább csak önmagának.
